Húsvétvasárnap, templomba menet. Szeretek ilyenkor - kis kerülőt téve - mellékutcákon eljutni a Nagytemplomba, gyalogosan, testben s lélekben is készülve az úrvacsorára.

Egyszer csak szinte gyökeret ver a lábam! Előttem, a kövezeten egy frissen felszeletelt félkilónyi kenyér hever szétszóródva, szinte hiánytalanul. A gazdája össze sem szedte, s dühében, jól láthatóan még belé is rúgott. Néhány szelet, métereket repülve az úttesten, autók kereke alatt landolt, s most széttrancsírozva hever a köveken.
Váratlanul dédanyám, nagymamám és édesanyám jutott eszembe. Magam előtt látom három asszonynemzedék kenyérdagasztó kezeit, s ahogyan nagy gonddal hófehér vászonkendővel bélelt szakajtóba rakják a sütnivalót. Látom dédanyámat, hogy áhítattal csókolja meg a véletlenül földre ejtett darabkát, nagymamám meg – noha minden felmenőm református – a kenyér megszelése előtt késével keresztet rajzol rá, rövid ideig még vár egy kicsit (ilyenkor elmondott magában egy imát), majd elénk teszi az első karajokat: szeressétek!

Édesanyám is mindig különös gonddal tette kis kosárkában asztalunk főhelyére a kenyeret. Ma már jól tudom, mindhárman Urunk testének adták meg a tiszteletet.

Egész délelőtt fogvatartott az utcai látvány. Az úrvacsora is szinte megkeseredett a számban, mert csak arra a szétrugdalt és megtaposott kenyérre tudtam gondolni, meg Ady verssorai zsongtak a fülemben, mert bizony fájt, szinte égetett belül a meggyalázott Élet.
Hazajőve, hogy valamivel eltereljem gondolataimat, bekapcsoltam a tévékészüléket. Éppen keresztény templomok elleni merényletről sugároztak szívszorító felvételeket. Szinte sokkoltak egy szétvert német templombelső képei: szanaszét szórt, szentelésre váró ételek, felborogatott kosarak, megtaposott kenyerek. Krisztus teste a köveken...