Ősz öregember volt, fogai is alig. Úgy taszította fel valaki a kocsimba, sejpítve mondta az “Adjon Isten”-t. Fiához menne Brăilára, jaj csak a menye, nehogy megint úgy fogadja, mint a múltkor. Kidobta az öreget a saját házából, miután az a lakását a fiára íratta. 

   –Képzelje el olyan menyem van, csak a pénz kell neki. Mondtam én a fiamnak, hogy ezzel Lénucával nem fog jó vásárt kötni, de nem hitt nekem. Annak csak a pénz kell mindig, pedig mire, mikor gyermekük sincsen, s hozzá az idő is eljárt már felettük. Én is későn nősültem, de nem a szórakozás miatt, mint a fiam. Barátom az én időmben örült az ember, ha a nősülést megérte. Volt nekem szép menyasszonyom, amikor elvittek '42-be a frontra. Láthatja milyen görbék a lábaim, mintha nyolcas lenne bennük akár a biciklikerékbe. Van is, csakhogy nem egy nyolcas, hanem kettő. Egy nyolcvannyolcas van a hátamra írva, nem betűkkel hanem görbeséggel.

   –Isten éltesse magát!

   –Hagyd fiam, hogy éltessen már mást is az Isten, mert engem éltetett eleget. Jaj milyen keserves volt az. Mondom, hogy elvittek a frontra, akkor még csak úgy zengett a fülembe, hogy a nemzet jóvoltáért, hazánk újra felvirágoztatásásért előre bátran. Meneteltünk is a kietlen orosz pusztaságban, csak azt nem értettem minek kellett Hitlernek egy olyan föld, amelyiken nem terem semmi, csak mentünk, csak mentünk aztán beástuk magunkat Odesszánál, ott mintha megállt volna az idő. Emlékszem, hogy nem mindig volt mit enni és megjött a tél. Ott szedtem össze ezt az átkozott reumát, amitől még nyáron is fáj a lábam. Tél volt, nagy hideg, rongyokkal csavartuk be a lábunkat, elesett társaink ruháit szaggattuk darabokra, mint a római katonák, amikor Krisztus Urunkat megfeszítették, és egy-egy télikabátra sorsot vetettünk. De az éhség ellen nem volt mit tegyünk, gyötört cudarul. Jól emlékszem két hordóra, amiért három bajtársam is megsebesült, egyik később belehalt. De nagy volt a diadal, hogy ennivaló van bennük...

   –Na és mi volt bennük?  

   –Hát fiam most is kifordul a gyomrom, az egyikben még hagyján, mert savanyú ugorka volt ecetbe, de a másikban... olajos maszlina. Azóta utálom a maszlinát. Valami dereglyéről szedték le az oroszok és egy szekéren vitték. Mi úgy rámentünk, mintha egy 88-as ágyúra támadnánk. Meg is halt a három orosz, megdöglött a ló. Nem mondom, finom volt a húsa, de mi az a ló egy ezrednek? A hordókat eldugtuk, hogy mi magunk együk meg, nem voltak benne a hadi jelentésben sem, így aztán nagy volt a csalódás, amikor kiütöttük az uborkás hordó fenekét, de még nagyobb a maszlinásnál, mert abban az olaj már meg volt enyhén rozsdásodva. Jól belaktam, mert éhes voltam, de mind kihánytam és erősen megcsömöröltem... S erre képzelje el, most sem volt mit egyek otthon, elmentem három napja a kolostorba. Van ott nekem egy jó barátom egy kalugyer. Jószívű, áldott jó ember. Mondom neki, hogy nincs mit ennem. Erre bemegy és kihoz a hűtőből, egy ilyen újfajta átlátszó dobozban, ételt. Megköszöntem. Úgy ahogy volt, a zacskóba téve, hazavittem. S ahhogy kibontom otthon az asztalon, hát mi van benne?

   –Mi volt a dobozban?

   –Krumpli saláta! Tudja főtt krumpli, egy kicsi majonézes hagymával összekeverve és közötte – az öreg nagyot nyel – maszlina, ... ezt képzelje el!

   –Képzelem milyen étvágya lett...

   –Étvágyam volt, mondom, nem szívesen megyek a menyemhez, mert az nem ad semmit, azt kiáltja, hogy éljek meg a veterán nyugdíjamból, mert az sokkal több, mint amit ő valaha is fog kapni. Meghiszem, hogy több, hát ő sehol sem dolgozik, így ha megéri, az ura fele nyugdíjára pályázik. De nem sok az! Gondolja el, hogy jártam, csak két hónap lett volna még augusztus 23-ig, '44-ben amikor, tudja, átálltunk... Vagyis hogy ők átálltak, mert mondom én két hónappal azelőtt megsebesültem, meglőtték a lábamat futár szolgálat közben. Szerencsémre sikerült a jó bajtársaknak kihúzni az arcvonalból és így kerültem Bukarestbe a katonakórházba, lőtt sebbel. Nem volt komoly, kitisztították és készültek megadni nekem a vaskeresztet, amikor... elkapott a vérhas – a dizentéria. Rosszabb az, mint a németek s az oroszok együttvéve... Mire abból valamennyire lábra álltam és újból vonatra raktak, hogy kivigyenek a frontra, akkorra már május 7 volt '45-ben. Készültünk megülni a május 10-et és megjött a parancs. Menni kellett. Marhavagonokba vittek. Temesvárra értünk május 9-én reggel, a vonatállomásban bemondta a hangos bemondón, hogy a háborúnak vége.

   –Örvendtek akkor?

   –Igen, mindenki nagyon örvendett. Az emberek enni hoztak a “szegény katonáknak”, minden jóval elláttak, de másnapra már lejárt az eufórikus hangulat, vége volt a pünkösdi királyságnak. Komorak lettünk, mert egy mellékvágányra húzatták a szerelvényünket sok más szerelvénnyel együtt és csak üldögéltünk naphosszat. Tíz-tizenötpercenként ment át egy-egy szerelvény oroszul írta rajta, hogy CCCP... Rendre mindenki tudta, mert láttuk a rakományon és a német fronton járt honfitársaink is mondták, most viszik az oroszok haza Németországot, vonaton.

   –Hogy történt ez? 

   –A gyárakat lefényképezték, leszerelték, az összeillesztéseknél megjelölték és vonatra rakták. Mondtuk is keserű-tréfálkozva, hogy amikor otthon majd összerakják és elöl beöntik a tejet, akkor derül ki, hogy tejporgyárat vagy vazelingyárat vittek haza. De vitték, nagy gőzerővel. Már azt gondoltuk, hogy semmit sem hagytak a németeknek, meg azt is, hogy már németek sincsenek. Látja, azért ők mára mégis talpra álltak, hiába fújtuk a háború után negyvenöt évig, hogy nagy ellenségünk Németoszág meg van semmisítve, azért veszi a Német állam a szászokat, tízezer márkáért darabját, mert ott már fogytán van a német, most meg odajárunk budipucolónak, kocsimosónak, na és koldusnak, mert az sem egy megvetendő mesterség. Ilyenkor, ha eszembe jut, úgy gondolom nem volna nehéz, hogy Brăilán egy sarokba lekuporodjak és kinyújtsam a kezemet... De szégyelem! Milyen katona volnék, ha ezt is megtenném? Így muszáj a kalugyerekhez menjek néha, nyugdíjosztás előtt. Tegnap előtt mikor hazaértem és láttam az ételt, a krumpli salátát, nekifogtam és kiszemeltem villával belőle a krumplit, a többit levittem a pincébe, tudja nekem nincs hűtőszekrényem, a hagyma és maszlina pedig úgysem romlik olyan könnyen, persze, ha nem rozsdás... a hordó..., amiben van...

   –Miért muszáj odamenjen a kalugyerekhez, hát nics elég nyugdíja?

   –Jaj, fiam, ha tudnád, hogy a nyugdíj körül is milyen dolgok történtek... Hazaverekedtük magunkat valahogy Temesvárról és Brăilán leszereltek, október eleje lehetett. A leszerelésnél ott volt egy kicsi tiszt, nagy orosz tányérsapkájával és írták a neveket és, hogy ki hol sebesült. Inkább diktáltam volna azt, hogy libasült, mint hogy sebesült voltam, mert nagy mutújan elmondtam, hogy Odesszánál sebesültem. Igen, förmedt rám a tányérkalapos, aki csak az Odesszát értette, te a nép ellensége vagy, a Nagy Baráti Orosz Hadsereg ellen harcoltál! Én mondtam, hogy közlegény, ők meg mondták, hogy közmunka! Tanulj tinó, hogy ökör lehessél! Így kerültem a Jánka-i mocsárlecsapoló egységhez vájárnak, ahol Sztálin halála után, '53-ba, előléptettek csoportvezetőnek. Ide irányítottak át később a katonaság munkaszázadaiból néhányat és ez így ment '90-ig. Igaz, hogy akkor már nyolc éve nyugdíjas voltam, és akkor vette el az egyetlen fiam a Lénucáját, azt a zsugorit, de akkor még nem voltam veterán, mert csak azok kaptak sebesülés pénzt, kitüntetést meg veterán nyugdíjat, akik a német fronton sebesültek. Így van ez fiam látod. Akinek kevés van, azzal kell megelégedjen amije van. Én is a tegnap, ha csak kevesem volt lementem a pincébe és megettem a... hagymát a krumpli salátából, így maradt mára a maszlina...

   –És '90 után sem rehabilitálták? Azért maga mégiscsak harcolt!

   –De, fiam, megtették '90 után! Hálát adtam az Istennek, hogy nem “post mortem” kaptam meg a vaskeresztet és azóta szépecske nyugdijacskával toldották meg a vájári nyugdijamat, de a kettő együttvéve nem tesz ki annyit mint egy rendes gyári munkás nyugdija! Hát tudod, aki a földet túrja annak nincs ideje pénzt keresni... Ennyi viszontagság után és hogy az asszony is kiment a temetőbe, nekem tán nem jár napjára egy csomag szivar és két három sör? Ez még nem alkoholizmus, azért...

    –Járni éppen jár, de nem biztos, hogy jut! És ha ezekről leszokna talán nem is éhezne...

    –Ó, fiam, úgyis kövér vagyok, sörpocakom van, egy kis fogyokúra nem árt már ebben a korban nekem sem. Hát manapság ez a divat. Ma éppen a divatnak megfelelően, csak azt a pár szem maszlinát ettem meg ami a krumpli salátából a dobozban maradt. Itt vannak a magjai a zsebemben, mert az utolsókat már az úton szopogattam el. Szerencse, hogy nagyon éhes vagyok, így nem gyötör a hányinger... Hát mit tehet egy ember, ha az életében már csak a maszlina magok maradtak meg.

    –Mit tehet? Kerít valahonnan egy újabb adag krumpli salátát...

Bíró Ernő, Kolozsvár 2012. június 26.