Fóron sütött a Nap.A Mester bizalmasan közeledett felém.Zakójára keresztek voltak hímezve. Füle márvány fehér volt. Bal lába kisebb volt ,mint a jobb. Sántikált,mint egy lába tört eb. Szemüveget viselt műanyag kerettel. A keret szürke színe borult égbolthoz hasonlított. Körmei nagyok és hegyesek voltak, talán évtizedek óta nem vágta le. Rozsdaszínű haján hangyák mászkáltak és csöpögött az orra leve. Mivel gondolatolvasók és értők voltunk a beszédre nem volt szükségünk. Megtudtam, hogy az éveket mar rég elhagyta. Elpanaszolta,hogy fia azért verte meg,mert a konyhában elöntötte véletlenül az éjjeli edényt. A menye büntetésből egész nap egy szelet zsíros kenyeret és egy csésze teát -azt is cukor nélkül-adott,majd bezártak a kamrában,hogy az egereket elijessze a lisztes zsákokról.                                             A dátumot elfeledtem. A naptár egy óriási pálmalevél árnyékában nézett gorombán. Kísértet szombat-olvastam az öles betűket és nem hittem a szememnek. Amikor magamhoz tértem egy ágyon feküdtem. A Mester mellettem volt.Piros szeme mintha mosolygott volna.  A kezében egy könyvet tartott:Baudelaire- A romlás virágai,olvastam a borítóról.                                     Fogalmam sem volt,hogy hol vagyok. De Apollót megismertem. Az ágyam mellett ötágú gyertyatartóval a kezében úgy hatott, mint egy antik görög szobor. A széken a Jóság ült és haján pajkos fénylánykák játszadoztak. Zsíros kenyeret ettünk és teát ittunk. Épp egy szűz papír fölé akartunk hajolni amikor a Mester fia berontott a szobában és seprűvel a  kezében visszakergette a kamarában. Apolló eltűnt s a Jóságot sem láttam. A Mestert sem azóta. De fia bárhol meglát karóval támad reám. Mivel más választásom nem volt elhatároztam, hogy kiírom magamból a Mestert. A szekrényfiókból elővettem a golyóstollat és elindultam egy kísértet szombaton.