Kutyuli a napokban múlt két éves, több mint fél mázsa és egy ideje rettegésben tartja a környéket. Eddig békés, csendes társasházunk nem egy lakója vallja azóta, hogy mai ember nehezen lehet meg pszichoanalitikus nélkül.

Gondolom, legtöbben Önök közül már következtettek: Kutyuli egy szerfölött agresszív, harapós kutya. Súlyos tévedés ez, kedves barátaim, e szeretetre méltó állat soha senkit nem harapott meg a környéken, sőt, bizonyos
vagyok abban, hogy nem is fog. Az általa keltett rettegés forrása csupán
(enyhén szólva) túl barátságos természete.

A dolgok úgy kezdődtek, hogy Micikét, a manöken alkatú titkárnőt megkérte a főnöke, venné fel azt a szexis, fehér, dekoltált miniruhát, amelyben oly nagy sikert aratott a cég közös pót-szilveszterén,
mivel ma jön a könyvvizsgáló, akiről tudjuk, hogy középkorú, kövér és imádja a
nőket. Micike természetesen mindent megtesz a főnökért, hiszen manapság nagy dolog,
ha az embernek jó állása van, így nemcsak a fehér minit, de a hozzá oly jól
illő krémszínű bundáját is felöltötte, így távozik reggel hétkor a lakóközösség
férfitagjainak kocsányon lógó szemétől kísérve.

Kutyuli gazdái, egy igen férfias férfi (mintegy százhúsz kiló) és igen nőies neje (alig kevesebb), kedvencükkel reggeli ürítésre sétáltak le a ház elé. Kutyuli igen civilizált, csakis a játszótér homokjába végzi
kisebb-nagyobb dolgait, majd gondosan bekaparja, (nem tudja szegény, hogy
gyermekeink úgyis hamarosan kikaparják), a fűre legfeljebb „illatszeres”
jelzőbójákat hint szanaszét, kantársai elrettentése végett. A gazdik a bejárat
eresze alól szemlélik elégedetten szemük fényének ténykedését, amikor nyílik az
ajtó, és a szemerkélő esőben kilibeg a bejáraton Micike. Így, talpig fehérben,
olyan, mint egy hattyú, vagyis inkább mint egy csodálatos káposztalepke. (A ház
összes férfilakója az erkélyen tornázik, a korosabbak szemüvegben, vagy
színházi látcsővel). Micike jön, tizenkét centis cipősarka önérzetesen kopogja:
tudom, hogy csodálatos vagyok!

Ekkor pillantja meg őt legnagyobb rajongója, Kutyuli. A lelkes eb nyílvesszőként száguld szíve imádott delnője felé, s úgy ugrik a nyakába, mintha száz éve nem látott kedves ismerőst üdvözölne. Az persze
teljesen mellékes, hogy magával viszi a homokozó nedves homokját, a gyep tövén
cuppogó sarat és minden egyéb, nem egészen steril természetes maradványt.

- Jesszus! Segítség! Fogják már meg ezt a dögöt! - sikoltja Micike holtra váltan, s megpróbál hátrálni. Ekkor csavarodik lába köré Kutyuli póráza, amelyet magán vonszol, s a szépséges tündér sanzsén lehuppan a latyakos
aszfaltra a gömbölydedebb felével. Kutyuli, mancsával Micike vállán,
elégedetten, boldogan nyalogatja kedvence patakzó könnyeit.

Félóra múlva kék taxi áll a lépcsőház elé, Micike óvatosan körülkémlel, mielőtt kilépne, aztán villámgyorsan beugrik a kocsiba. Sajnos, nem a fehér ruha van rajta. Kutyuli gazdája az erkélyről kommentál vigyorogva:
- Ez fantasztikus buli volt! Délután is leviszem ezt az aranyos kutyust! Ugye
fél négykor végez, kis szívem?

Utóirat: Micike a vállalati jogász támogatásával feljelentést tett Kutyuli gazdája ellen, mivel úgy értesült, hogy a kutyát pórázon, sőt szájkosárral kell a közterületre kivinni, s egyébként sem tartható
társasházban, csak a többi lakó beleegyezésével.

A feljelentésnek nem volt semmi eredménye, de a közelben lévő tisztító forgalma igen megnőtt az utóbbi időben. Kutyuli pedig esténként, amikor gazdái szórakozni járnak, panaszos vonításával kergeti a
pszichoanalitikus karjai közé a gyengébb idegzetű lakókat.