Nem érti miért gyenge,
miért van most egyedül,
emberek hova lettek,
tőle miért menekül.

Szívét magány szorongatja,
dermedt csend lelkét uralja.

Lakása hideg, nyirkos,
s benne már minden emlék,
képek falon szanaszét,
őrzik a múlt emlékét.

Gondolatban elkalandozik,
rég múlt családjáról álmodik.

Gyermekei felnőttek,
ura is elment biz rég,
ágyba bújva sem érzi ,
annak élő melegét.

Sajnálja hogy gyorsan elment,
hogy első ő nem lehetett.

Bánja hogy nem ment vele,
ágyában őt kereste,
melegségre úgy vágyik,
hogy beleszakad szíve.

Imádkozik a halálért,
Istent kéri megváltásért.

Gyermekei elmentek,
messze távol idegennek,
s ha írnak is valaha,
szeme alig olvassa.

Mikor jártak itt, nem emlékszik,
lehet, feledték már őt is.

Ajtón sem kopog senki,
nem köszön Dicsértessék,
jó napot sem mond neki,
ember rá nem emlékezik.

Hova lettek jóemberek,
lassan temetőbe mentek,
jutalma fájó szenvedés,
halál érte nem jő még.

Szíve, lelke reszket bele,
már rég meghalni szeretne.

Régen mentem el hozzá,
furdal lelkiismeret,
fogni a ráncos kezét,
mivel szegi kenyerét.

Olyan ő nekem Erdélyben,
mint hegyeim szerelmemben.

Sosem monda, sem kérte,
hogy hozzá én elmenjek,
de hála volt szemébe,
könnyek csillogtak benne.

Ő nekem élő emlékezet,
s ha meghal én is elveszek.
31.07.2012

Erdélyi mamám.

Erdélyben jártam minap,
mamuskához vitt lábam,
ki engem ott hazavárt,
akár hívők messiást.

Rám nézett és szeme könnyezett,
reszketve, de szívéhez ölelt.

Már annak jó ideje,
hogy fogadott mamám lett,
s én, hozzá megyek haza,
alázatnak édesanyja.

Nem hasonlít soha senkihez,
csak az én bús vándor szívemhez.

A magány szertefoszlik,
ha átlépem küszöbét,
lelke repdes, áradozik,
szeretete mámorít.

Nem bír engem szeretni senki,
ahogy Ő tud szívből szeretni.

Elfelejti a búját,
gyengeségét, fájdalmát,
dől belőle a szép szó,
mint patak, a csobogó.

Nem mérhető hozzá fel semmi,
lelke tud várat építeni.

Ház is megtelik fénnyel,
dűlőajak emlékkel,
történelemsodrással,
székelynemzet drámával.

Ő itt számomra a székelynép
nemzet, Isten, az Erdélyiség.

Arcán a ránc vetekszik
öregséggel küszködik,
de nekem Ő a legszebb,
angyalkaként lelkében.

Született Ő tisztán Istennek,
hitnek, élő székely reménynek.

Most nem fáj neki semmi,
férje, s űzi magányát,
gyermeki képmást nézi,
s mesél, lány szabadságát.

Mily szép is volt minden még akkor,
székelyszó dalolt, s imát templom.

Dicső népek itt éltek,
béke volt, s majd szeretet,
nem vágyta senki másét,
tisztelte Istent, s népét.

Együtt volt mind a falunépe,
földön s majd ott fent magas égbe.

Mesélt a tölgyasztalnál,
hova étket tálalná,
mit csak én megkívánok,
azt mind elém halmozná.

Nincs nála szerethetőbb ember,
nekem, mesze földkerekségen.

Szó szót követ, múlik idő,
fák fölött a nap ledől,
Ő is elfárad, látszik,
pihenni, arra vágyik.

Lelke békességről áradozik,
szeretet, mi bele költözik.

Ő a hit, a szeretet,
a hegyek, a szerelmek,
patakok, s a nagy-tavak,
haza, s a szívakarat.

Olyan nekem Erdély-országban,
mint a szó Istennek ajkában.

Ha búcsúzom el tőle,
könnyeim patakzanak,
Istent kérem, mint mindig,
hogy láthassam még élni.

Nekem Ő a haza, s a nemzet,
ha, majd nem lesz, én is elveszek.
22.08 2012