Még három nap, jó tempóban, s végre elérik úticéljukat. Anna asszony hámba fogta a kerekesszéket, így könnyebben haladtak. A hetvenes éveiben járt. Erős, szívós asszony volt, aki nem félt az erőfeszítéstől. Felcsíki felmenőitől szilaj géneket, tartást, szívós munkabírást örökölt. Emellett meg folyton dalolászott. Így sosem volt egyedül. Erre a dologra nemcsak felfigyeltek körülötte, de ez alapján könnyedén be is azonosították, ha hallották a hangját. Ha valami nehéz dolgot kellett megoldania, csak annyit mondott: Istenem, küldj tízezer angyalkát s akkor hamarabb végzünk!

Annyi év után is ez a dalos lelkű életerő áradt belőle, miközben mindjárt egy hónapja már, hogy útra keltek a Mária úton. Férjével sokszor vágytak gyermekre, de nem lehetett, nem adatott meg. A Szűzanyától is kérték, de úgy látszik, a Gondviselő másképp rendelte. Olyannyira, hogy adott nekik helyette egy gyámunokát. A kerekes székes beteg ugyanis inkább volt unokájuk, mint gyermekük. Ők meg saját gyermekükként szerették, s úgy is bántak vele.

Mindent feltett erre az útra. Gyermekkorában sokat jártak a somlyói Máriához, most is abban reménykedett: az áldozat csak meghozza a csodát. Sokkal többet ért zarándoklata a penitenciánál. Érezte, hogy hite találkozik az égiek tetszésével, s a gyermek végre meggyógyul.

Az erdő alatt egy tisztáshoz értek. Az úttól nem messze egy forrást pillantottak meg, csorgóval. Az asszony kibogozta magát a pántokból, melyek a tolószéket rögzítve tartották, majd felsegítette a fiút, hogy odavigye a forráshoz. Imbolyogva bár, de lassan, mamájára támaszkodva a beteg gyerek elindult. Hűvös szél fújt, de a kellemes májusi napfény jólesően cirógatta, nyugtatta a fáradt arcbőrt. A tiszta forrásvíz csiklandóan friss üdeséggel töltötte el mindkettejüket. Először csak szürcsölgetve, aztán egyre nagyobb kortyokkal nyeltek belőle. A gyalogos zarándoknak egy idő után már étel sem kell, csak árnyék és hűsítő víz.

– Ó Istenem, mikor érem meg, hogy ez a gyerek lábra álljon, s egyedül rendezze magát? – sóhajtott fel Anna.

Egész életét arra tette rá, hogy ebből a gyermekből embert faragjon. Konokul hitt benne, hogy képes lesz rá. Maga sem tudja, hogy történhetett, de ami igaz az igaz: kapható, szemrevaló székely lány volt, nem csoda, hogy amikor elkerült a szászokhoz szolgálni, egy szép szál németnek el is adta szívét. Aztán kiköltöztek Németországba, ahol gazdag nőt, igazi úriasszonyt csináltak belőle. Férje jól keresett, nagy vállalkozást indított útjára. Mindenük megvolt, csak gyerekük nem. Örökbefogadtak hát egy árva kislányt, őt próbálták gyermekükként nevelni. Amikor a lány nagykorú lett, egy nagynevű orvoshoz ment feleségül. Abból a frigyből született a gyerek, a kis Edmar.

Történt, hogy az alig néhány hónapos csöppség egyedül maradt otthon, az orvos apukával. Egy óvatlan pillanatban, amikor az apuka épp kiszaladt a konyhába, a csecsemő addig mozgott ide-oda a fotelen, hogy leesett a földre. Idegtépő sikoltozásba kezdett. Az apán, akinek a nagyapja is orvos volt, olyan dühroham vett erőt, hogy beszaladt és úgy megrázta a csöppséget, hogy az idegbajt kapott. Bírósági ügy lett belőle, és az apát eltiltották a láthatástól. Az anyuka meg faképnél hagyta a családot, a gyereket a nagyszülőkre bízta, ahogy őt is annak idején elhagyták. A házasság szétment, a férfinek meg sem szabadott közelíteni a gyermeket. Így aztán az alig féléves csecsemőt azóta is a nagyszülők nevelik, akik aztán a gyámjai lettek.

Megpróbáltak mindent, hogy a gyermek idegrendszeri baja megszűnjék. Kórházról kórházra, országból országba hurcolták, de kezeit, lábait alig mozgatta. Mint egy rongybabával, úgy kellett vele bánni. Amikor aztán Svájcban, egy méregdrága sebészeti klinikát találtak, hogy ott megműtsék, hátha az segít, a koponya megnyitásakor a látóideg is megsérült, s a gyermek megvakult. Immár tizenegy éve, hogy így kínlódnak. A gyerek a vakok iskolájába is kezdett járni, valamicskét sikerült tanulnia is.

Azóta az idős család szinte teljes vagyonát rááldozta a gyermekre, hátha talpra tudnák állítani. Legutóbb egy erdélyi klinikát találtak a világhálón, ahol oxigénbevitellel serkentik az idegeket és az ereket, kihozva belőlük a maximumot. Olyan érzés, mint a búvárnak a víz alatt. Nagy a nyomás, tágulnak az erek, óriási koncentrációt, figyelmet igényel.

A többszörös idegkárosodás, az oxigénhiányos születés mind-mind akkora hátrány, amiből nagyon nehéz kimozdulni a javulás felé. A gyerek még nyugalmi állapotban is furcsán viselkedik. A várótermi várakozás óráiban tizenkétszer kapott epilepsziás rohamot. Nyál csorog le a szája szélén, kapálozik és nyüszít, amíg le nem nyugtatják. Van egy szokása, hogy elkapja az anyuka kezét, ide-oda lóbálja, majd magához szorítja, s annyit mond: – maamma... Ilyenkor a pótmama gyengéden mellére öleli, s szeretettel beszél hozzá. Ő, aki már a poklok poklát is megjárta, tudja, érzi, mennyire hatalmas a szeretet ereje. Csak az gyógyít. Beszélni is csak most kezdett a gyerek, tizenévesen.

– Igyál még, Edikém, – biztatta a gyereket, majd segített visszacsavarni a vizespalack kupakját.

Megsimította a fejét, és óvatosan hóna alá nyúlt, hogy segítsen neki a lépésekben. Mikor visszaértek a kerekesszékhez, aprólékos figyelemmel elrendezte a gyermeket, becsatolta, majd a hámot magára akasztva elindultak Somlyó felé. Estére az egyik hegyi panziónál beszélték le a szállást. A búcsúra majd a férje várja autóval őket. Úgy mennek vissza a Maros-menti fogadóba, ahol aztán a következő hetekben nehéz oxigénes kezelés vár a gyerekre.

Egy ilyen zarándokút felér egy lelkigyakorlattal. Kérdések kavarogtak benne: vajon hol rontottam el? Vajon Isten most büntet, amiért nem neveltem jól a lányomat? Ez az ára annak, ha az embernek nem lehet gyereke? De hiszen nekem lehetett volna, csak akkor nem akartam, aztán mikor akartam volna, már nem lehetett... Volt idő, amikor teljesen összezavarodott. Nem találta a helyét. Mintha a világ kifordult volna egyensúlyából. Pedig nagyon sokat imádkozott: konokul, bizalommal, ráhagyatkozva Isten mindenható kegyelmére. Hiszen, ha megengedi, valami jót csak kihoz belőle: a Bethesda-fürdő is akkor gyógyít, amikor felkavarodik. Nem történhet minden a papírforma szerint, megszokott módon. A beteg gyerekkel való mindennapos foglalatoskodásban óhatatlanul belebotlott ilyen felismerésekbe. De a kérdések maradtak. Néha már önmagát is fárasztotta velük: miért fordított hátat a lányom? Talán előjöttek belőle az árvaházi szindrómák? Lehet-e valakit nevelni, ha már a szülei elhagyták? Vajon Istennek így is tetszik az élet, miközben mi sajnáljuk a szerencsétlent, s azt mondjuk rá, hogy értéktelen? Vajon minden áron meg kell, hogy gyógyuljon ez a gyerek? És mitől gyógyul meg? A kezeléstől, a gyógyszertől, vagy a szeretettől? Vajon az apja hiányzik-e jobban, vagy az anyja? Vajon egy nagyszülő miért nem tud semmilyen körülmények között jó szülő lenni? Mégcsak nem is pótolhatom őket, pedig az életemet is odaadnám ezért a gyermekért!?

– Anyu, hallod a madáréneket? Milyen szép! – térítette magához az asszonyt a gyerek, ragyogó arccal. A madárénekre amúgy is érzékeny volt, már csecsemőkorától hangosan, gügyögve felkacagott, amikor a rigók trillázni kezdtek.

Úgy tündökölt a szeme, mint a csillagé. Az angyalok szárnya volt a párnája, a napsugár pedig Isten arcának ragyogása. Mennyei, ártatlan érzések töltötték be, ahogy az élet ritmusára haladtak a fenyvesek között. Egy percig sem érezte tehernek a kerekesszéket. Sem a gyerek, sem az asszony. Mintha rájuk nőtt volna. Így még szorosabb összeköttetésben lehettek, akár az anyaméhben.

♣♣♣

A váróterem most is tele volt betegekkel. Zömében idősek, vagy sérült gyermekek. Órákat kellett várni, amíg valaki sorra kerül. Az emberek igyekeztek valami hasznos foglalatosságot találni maguknak. Ki könyvet lapozott, ki a telefonjával játszadozott, a gyerekek babáztak, játékautók, csörgők, kirakósok, macik hevertek az előtérben. Akit lehetett, azt kézen fogva, de volt, hogy el is engedték kezüket, szabadjára hagyva, így is mozgott egy kicsit legalább. Edmart nem lehetett elengedni. Mamája kellő rugalmassággal szorította vagy tartotta, hogy a gyerek ne veszítse el egyensúlyát.

A doktorral csak telefonon beszélt. Nem ismerték egymást személyesen. Annyit megérdeklődött róla, hogy jó szakember. Valahonnan innen származik, egy új terápiai területet fedezett fel külföldön, amely itthon még gyermekcipőben jár. Sokan remélnek csodákat a kezeléstől. Mindenesetre kíváncsivá tette őt is az a sok jó, amit erről a klinikáról és az orvosról hallott. Titkon reménykedett, hátha nincs még minden veszve, hátha talpra állítják a gyereket. Kerül, amibe kerül, ők a pénzt nem sajnálják. Sőt hosszú távon, mivel már férjével igencsak megöregedtek, családi birtokukat is felajánlanák egy ilyen alapítvány részére, hogy az Edihez hasonló gyerekek életre kaphassanak.

Nemsokára szólította a nővér a következő beteget:

– Hennig Edmar, tessenek bejönni!

Anna asszony igyekezett felsegíteni a gyermeket, majd félig átölelve, maga elé engedte és beléptek a rendelőbe. Magas, zömök, szemüveges, barna, középkorú férfi tekintett rájuk a fehér köpeny alól. Frissen vasalt hófehér ing kék nyakkendővel, enyhén borostás arc, szelíd szempár fürkészte az új beteget és kísérőjét. Lerítt róla a pedáns elegancia, az okos megfontolság. Akár egy született úriemberből, úgy áradt belőle a méltóság, amit a szakmai önbecsülés is erősített. Amikor az asszony szemügyre vette, hirtelen elengedte a gyermek kezét, és a szívéhez kapott:

– Jaj Istenem, hogy tehetted ezt?!...

Az orvos úgy tett, mintha nem neki mondták volna. Egyébként is száz éve nem látta Annát. Odalépett az asszonyhoz, fél kézzel átölelte, majd a gyerekre nézett:

– Olyan ismerős nekem ez a név! Önök is hazajöttek kezelésre?... Szíveskedjenek helyet foglalni!

Az asszony e helyett fogta a széket, és a doktorhoz próbálta hajítani, de az elhajolt, mire a szék az ablakban landolt. Nagy csörömpölés hallatszott, a kint állók meg egy erőteljes asszonyi hangot, egy velőtrázó ordítást hallottak, amit csak egy elkeseredett édesanya engedhet meg magának:  

– Te szerencsétlen! Nem szégyelled magad?!  Van még pofád magadra venni a fehér köpenyt, amikor minket s a családodat tönkretetted? Milyen szívvel nézel a betegek szemébe? Megaláztál minket, most meg becsaptál, átvertél, miközben a fél világot beutaztuk, hogy jóvátegyük azt, amit évtizedekkel ezelőtt elrontottál! Hogy nem süllyed el a föld alattad?

Az orvos szólt a személyzetnek, vigyék ki és nyugtassák le az asszonyt.

Edmár csak sírt, visszafogottan, hümmögve. Reszketett az ijedtségtől, ámbár a félelemhez valamiféle bizsergető öröm is társult. Pupillái tágra nyíltak, ereibe mintha vér szállt volna, tagjain mintha erő áramlott volna keresztül. Úgy érezte, nem szorít torkában a nyelve, nem került erőfeszítésbe az, hogy megszólaljon. A vele szemközt ülő fehér ruhás férfi egyszerre volt angyal és valóság. Látomásnak tetszett az egész, mennyei fénykoszorú borította a doktort, és jött, hogy karjaiba szaladjon.

Az orvos csak nézte, nézte ezt a kamaszodó fiút, utolsó képe róla a kórházból maradt, ami után eltiltották tőle. Évtizedes távollétében sokszor megkönnyezte, megszenvedte hirtelen felindultságát, azt a goromba gesztust, amelynek köszönhetően fia félszeggé vált. Eleinte gyávaságból futamodott meg, de aztán egyre nagyobb lett benne a dac s egyben a bűntudata, amennyivel mindinkább érezte a család, a véréből lett gyermek, a trónörökös fiú hiányát. Megfogadta: életét azért is annak szenteli, hogy az idegkárosult embereken segítsen. Ezért vállalt el itthon is olyan munkát, olyan úttörő vállakozást, amelyben addig nem is hittek az emberek. Még a szakma sem. Jól tudott románul, magyarul, a német is anyanyelve volt. Most, orvosi karrierje csúcsán, már hazai körökben is elismerés övezte. Lett szép családja, kiegyensúlyozott ember hírében állt.

Felkelt orvosi székéből, közelebb ment a gyerekhez, kinyújtotta kezét, s csak ennyit mondott:

– Gyere ide Edi fiam! Mondjad, hogy édesapám! Szeretlek!

Elhanyagolt, félredobott gyereke csodálkozó szemekkel, örömtől repesve ugrott fel, egyenesen az apja karjaiba vetve magát. Nem is érezte, hogy vége a babarongynak. Saját lábán állt, anélkül, hogy valaki tartotta volna.

Pedig még el sem kezdődött a kezelés.

sp