Régvolt őszi esték hangulata kísért ennyi évtized távlatából is.

Korai sötétedés, hűvös, nyirkos köd, a gyéren kivilágított, sáros utcák felett terjengő, jellegzetes szagok, illatok, hangok, zajok. A frissen felfőtt tej, a készülő puliszka, a mosléknak leforrázott korpa, a pincékben erjedő must fanyar illata, a szénás csűrben gondosan felrakott sarjú száraz virág illata, a csűr földjén hántásra váró törökbúzarakás, a jóllakott állatok esti „társalgása” békésen egybeolvadt a virágoskert őszirózsáinak elmúlást idéző illatával.
Vacsora után összeültünk kalákában, szomszédokkal, rokonokkal és a petróleumlámpák fénye és a forralt-boros vidám beszélgetés mellett minden cső kukorica „levetette ruháját”, amit aztán rendre, a sütőkemencék tűzterei nyeltek el. („A szebb, fehérebb, majd a gyermeknek kell az iskolába, lábtörlő fonásra!” Igen, meg kellett tanulniuk, a „lyánkáknak” pedig gombvarrást, kötést, horgolást, minden öltésfajtát és saját díszítésű babakelengye összeállítást. De régen volt, Istenem!)
Nyiladozó gyermeki értelmünk a felnőttek meséit hallgatta a régi idők történéseiről, vagy az épp terítéken levő pletykák, néha kétértelmű vélemény nyilvánításain törtük a fejünket. Másnap a frissen kisepert kas nyári „baba-ház” státuszából ismét átvette rendeltetésének kijáró szerepét. A csövek egy része a helyi, pöfögő malomban folytatta útját, hogy máléliszt és korpaként térjen vissza háziszőttes, piros csíkos zsákokban az ökrök vontatta szekér derekában.

Egy megsárgult, régi fényképen pionír nyakkendős iskolás lány áll a kultúrotthon színpadán. Én tudom, hogy akkor mit szavalt. Arany János 1877-ben írt balladáját: „Tengeri-hántás”. És azt is tudom, hogy a könnyeivel küzdött, de elmondta.

Nem volt könnyű, de valahogy mégis annyira „kerek” volt a világ. Mondom most, idős fejjel. Hiszen akkor alig vártuk, hogy szabaduljunk a kiszabott feladattól. Várt egy jó könyv, egy titokzatos című film (feliratos!) a moziban, egy baráti társaság, később egy jó kis házibuli.

Ami vagyok, amivé lettem, onnan eredeztethető. Ez a kötelék szent és örök.
Szeretném, ha az unokám megismerné az ottani és akkori élet „írott lenyomatát”. Nem most, nem a közeljövőben. Egyszer, majd sokára, amikor ő is megöregszik, és már nem tehet fel kérdéseket nekem. Amikor talán egy összekötő láncszemet keres a felmenői és saját utódai között. Mert ez az időszak mindenkinél előbb vagy utóbb, de bekövetkezik.

Ma sem fogalmazhatnám másképp:
„Perben állok az idővel. Örökös perben. Könyörtelenül elveszi jogos jussát. Tudom, a vesztes fél csak én lehetek, de amíg lehet, ha csak apró dolgokban is, de megalkuszunk. Egy-két ráncért, némi kopásért itt-ott, néha kínzó ízületi fájdalomért cserébe hadd nyerjek jogerős távoltartási végzést az Idő csatlósával, a Feledéssel szemben.
Az emlékeimért.”
(Részlet a „Parasztgúnyás áldásosztó” c. jegyzetemből)
2017.09.28.