Nemcsak reformátusoknak...

Luther tanítványainak szóló retorikai tanácsairól még gimnazista koromban hallottam először, id. Fekete Károly egyik kedvcsináló előadásán, a Debreceni Református Kollégiumban. Később a színművészeti főiskolán Fischer tanár úr is idézte, nemrégiben pedig a beszédtanárok doyenje, Wacha Imre hivatkozott rá a Kodolányi-főiskola Szabadpart folyóiratának egyik tanulmányában.

Lelkészeink és a nyilvánosság előtt gyakran megszólaló atyámfiai ma is megszívlelhetnék a nagy reformátor kifejezetten gyakorlati intelmeit, s különösen pedig a középsőt, mely a helyes-ejtés elsőrendű követelménye. Vagyis ne motyogjunk, ne beszéljünk mormolva, zárt szájjal, ne nyögjünk, ööö-zzünk - a legtermészetesebb elvárás pedig, hogy ne legyünk beszédhibásak (pöszék, selypesek, raccsolók, hadarók)! S mindenekelőtt legyünk tisztában orgánumunkkal, mert annak hármas összetevője (hangerő, hangmagasság, hangszín) egyéni adottságunk, s ha nem jól használjuk saját „szerszámunkat”, akkor - a hallgatóság számára is zavaró módon - felvett hangon fogunk beszélni.  Magánstatisztikám szerint nevezettek jelentős hányadára, s különösen a kezdőkre ráférne egy kis igazítás. Ez bizony nem megy egyedül, külső segítséget kell igénybe venni - belső hallásunk ugyanis meglehetősen hízelgő, becsap bennünket. Emlékezzünk csak vissza arra a kiábrándító élményre, amikor először hallottuk vissza felvételről saját hangunkat! A teológusok tanulnak ugyan retorikát, s bár vannak átfedések, az a stúdium nem helyettesítheti a beszédtechnikát! Az orgánum „beállításán” túl például el kellene sajátítani a vegyes mély légzést, a szöveg- és mondatfonetikai eszközök tudatos használatát, s ismerni kellene a magyaros beszéd zsinórmértékét is.

Luther tanácsainak csak a középső elemével bíbelődtünk el eddig - vázlatosan.  Mindhárom részletesebb kifejtése már komoly tanulmányt érdemelne…

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. évi 26. számában)