Borbála a meg nem alkuvó makacsságot, és a mindig újabb lehetőséget kereső magatartást otthonról hozta magával. Családjának évszázadokon át kijutott a küzdelemből, s ez megedzette őket. Csak úgy tudtak talpon maradni, ha minden helyzetből, mélységből képesek voltak újra felemelkedni. Ebben sokat segített a faluközösség összetartó, megtartó ereje. Ezt azonban nagymértékben rombolta a kollektivizálás, a közösbe kényszerítés. A nagycsaládok széthullottak atomjaikra, a mindennapi betevőért küszködő egyedekre. A György családot többszörösen is sújtotta a hatalom tobzódása: a kollektívet szervező kiküldöttek a vonakodó apát este behívatták, s reggelig „győzködték”, végül mikor elengedték, aláírta a belépési nyilatkozatot. Fél év múlva meghalt az elszenvedett törések, zúzódások, belső vérzések következtében. Azon kevesek egyike volt, aki a földvári fogolytáborból megszabadult, aki a borzalmait túlélte, de ezt, a „kollektivizálást már nem!    

    Katonai behívóval gyűjtötték egybe akkor a székely fiatalok színe virágát. Mindez a háború utáni első évben történt. Erről édesanyja mesélt, mikor már nagyobb lett Borbála, hogy megértse a történteket, mert édesapja soha sem említette, s ha valaki szóba is hozta, elterelte a szót.

- Már vége volt a háborúnak, s mégis behívót hozott apádnak a postás. Alig fél éve voltunk házasok. A behívón az írták jelentkezzen a cercu-nál (hadkiegészítőnél), cu valiza (kofferrel). Igazságtalannak tartottuk, hisz csak most jött meg a frontról, de menni kellett! Hetekig nem kaptunk hírt felőle, mikor is egy ismerős azt mondta, Födlvárra vitték a fogolytáborba. Feltarisznyáltam, szekeret fogadtam, s a szomszéd faluból egy hasonló sorsú asszonnyal útra keltünk. Neki a legény fiát vitték el ugyan így, katonai behívóval. Útközben még csatlakozott hozzánk két asszony – valahogy megtudták, hová tartunk s kérték jöhessenek velünk a szekéren. Egyikük testvérét, a másik fiát kereste. Baróton a református papnál kerestünk szállást és érdeklődtünk, mit tudnak a földvári táborról.

- Hosszú lehetett az út szekérrel, édesanyám! – jegyezte meg Borbála.

- Semmi volt ez ahhoz képest, ami ránk várt később! Nehéz erről beszélni.

- Azért csak mondja!

- Az őrök elkergettek, nem engedtek találkozni hozzátartozóinkkal. Fegyvert fogtak ránk. Eloldalogtunk, de a tábortól kissé messzebb letelepedtünk. Már mások is voltak ott, s még egyre jöttek. Asszonyok – öregek, fiatalok, még gyerekek is. Tanakodtunk, mit lehetne tenni? Aztán odajött hozzánk két pap. Egy református meg egy katolikus. Mondták, hogy ők megpróbálják bevinni az élelmiszert, de hozzunk pokrócokat, meleg ruhaneműt, mert nagyon fáznak a foglyok, s nincs rendes szálláshelyük, a barakkokban nincs hely, de ott is hideg van, átfúj a szél a deszkák között. Az újabban jötteket fölbe vájt kunyhókban helyezték el. Azt is mondták, ne közelítsünk a tábor kerítéséhez, mert a toronyban levő őr lepuskázhat.

- Nagyon féltek?

- Féltünk, de segíteni akartunk mindenáron az embereinken. Bementünk a szomszéd faluba, mert itt veszélyben voltunk. Szereztünk takarókat, ruhaneműt. Adták az emberek ebből a faluból - a magyarok. A földváriak nagyon ellenségesek voltak, azért kellett a szomszéd faluba menni. Ezt a holmit is a két pap vitte be a foglyoknak.

- A papokat beengedték az őrök?

- Ezek vallásos, vagy inkább babonás emberek. Félnek, tartanak a papoktól. Ez hamarosan igazolást is nyer. Láttuk, hogy valamilyen mozgolódás támad a tábor bejáratánál, aztán meg is tudtuk, mi történt. Egy kézikocsin három halottat húzott ki néhány rab fegyveres őrök kíséretével. Mögöttük jött a két pap is. A tábor mögé mentek, s a rabok - akik a kocsit taszították, húzták – lapátokkal árkot ástak, és a halottakat elföldelték. A papok a temetési szertartást végezték, s az őrök levett sapkával zavartan topogtak, majd sietve visszaterelték a rabokat a kerítésen belülre.

- Milyen őrökről beszélsz? Katonákról?

- Volt velük fegyveres katona is, de a többi őr innen volt a faluból. Ezek voltak a legkegyetlenebbek, nem a katonák. Kínozták, megalázták a foglyokat, az ételüket elvették, azt is, amit az asszonyok hoztak.

- Édes Istenem!

- Elmondtam neked ezeket a dolgokat, hogy megőrizd magadban. Nem azért, hogy bölcselkedjél velük, de tudjad, és emlékezz. Ahhoz hogy a jó utat válaszd, ismerned kell, mi volt előbb! Látod, apád ebből a pokolból kiszabadult, de az elvtársak meggyőző munkáját nem élte túl. Erre is emlékezz!

   Borbála édesanyja egyedül küszködött a megmaradásért, a minden napokért. A családi birtok helyett egy kicsiny háztájival kellett beérnie, s a saját munka helyett parancsszóra kellett dolgozni.

   Ketten maradtak egymásnak. Édesanyja biztatta Borbálát, hogy tanuljon, mert ő fogja a család érdekeit képviselni a világban. Régi szokás, hogy az elsőszülött fiút elküldik tanulni – vagy pap, vagy jogász legyen belőle, ezért, hogy védje a családi közösséget a támadások, csalafintaságok, s a hatalom igazságtalanságai ellen.

- Látod Borbála, ezért mész te tanulni! – magyarázta az édesanyja – Nézz szét a famíliában, nézd sógor bácsiékat, unokatestvéreidet, mind szakad bele a nyomorúságba, a kilátástalanságba.

- De én leány vagyok! – jegyezte meg Borbála, nem annyira az ellenkezés, hanem a tény miatt.

- Ha nincs fiú örökös, a feladat a leánygyermekre hárul az ősi szokásjog szerint!

- Értem én, s teszem is, amit akarsz!

- Útravalóul jegyezd meg, soha ne hagyd a magad igazát, keress kiutat mindig, s ha kidobnak az ajtón, menj be az ablakon, de a hamisságot elkerüld! Légy erős, de mégis hajlékony, akár a fűszál, mely hajlik a szélben, de nagy erővel kapaszkodik a földbe!

- Úgy lesz, édesanyám!

- Menj, lépj ki a bocskorból!