Atyánkfia több mint harminc éve foglalkozik beszédtanítással. Eredetileg „kiegészítő sportnak” szánta irodalmi-színházi-művelődéstörténeti stúdiumai mellé, utóbb azonban fő foglalatossága lett a pedagógusjelöltek, leendő újságírók, rádiósok beszédművelése. Nagy-nagy hálával gondol egykori mestereire, Fischer Sándor és Montágh Imre tanár urakra, az utolsó mohikánok közül pedig Wacha Imrére. Minap döbbent csak rá arra – könyveit, sárguló feljegyzéseit forgatva -, hogy a legtöbbet mégis annak köszönheti, aki nem is tanította: Kodály Zoltánnak.

Már diákkorában nagyon imponált neki a Mester sokoldalúsága - zenét szerzett, tanított, sportolt, jógázott, politizált - s főképpen az, hogy mindemellett szenvedélyes beszédművelő is volt. Felesége, Emma néni ezért gyakran feddte: „Ne lőrinczézzen már annyit”! Nevezett, Lőrincze Lajos tanár úr, később derűsen említette egyik rádióműsorában, hogy ő bizony „megigésedett”.  

Kodályt különösen életének második felében foglalkoztatta nagyon beszélt nyelvünk sanyarú sorsa – talán nem véletlenül, hiszen diákkorában, a Csillag utcai Collegiumban a kitűnő nyelvész, Gombocz Zoltán volt magyar szakvezetője. 1937-ben egy nagy formátumú rádiós előadásban hívta fel először a figyelmet beszédünk romlására. Tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést - rámutatva arra is, hogy hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel (különösen az artikuláció és a ritmus elváltozásait helytelenítette!).

Atyánkfia szomorúan állapítja meg, hogy beszédbéli állapotunk ma rosszabb, mint háromnegyed évszázada volt. Akkor – nemkülönben az elmúlt évtizedekben! – Kodály sok-sok szakszerű javaslata süket fülekre talált. Mit tettek, mit tesznek ma az általa megszólítottak: a Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink s a Rádió? 

 E szózavaros, dumazuhatagos időben fájdalmasan hiányzik egy Kodály-formátumú, tisztán látó, tisztességes és tiszta beszédű, igaz magyar, hogy lőrinczézzen nekünk, mert a legújabb „törpe minoritás” bizony nagyon nyomul… Atyánkfia, mint utóvédharcos, azért még reménykedik!