Gyakran gondolok rád őszi estéken
lombhulló fák alatt néma magányban:
könny szökik szememből, s az időből
emelt hallgatás falai dőlnek.
Levelek landolnak színek színére,
s ölelik egymást át örök életre:
csak én vagyok árva a csendbe,
mind mennydörgés után, állati csend.
Emléked feltör, mint kitörő vulkán
tarol, mindent visz remegő lelkemben:
s a szerelem repít fellegekben,
majd leejt rőt halotti lepelben.
Nem bírom én elfedni sellőlényed
csókjaid, mi volt nekem oly mézédes:
s a szerelmet, mit el nem hozhatott
nekem más, gyönyörtől boldogabbat.
Gondolatimban van szebbnél szebb szavak
születnek szerelmetes szép arcodnak:
s oly rettenetesen drámai, s él,
mint forrásnak örök patakjai.
Gyakran állsz előttem képzeletemben
angyalként égszínkék szűziességgel:
s repes a lelkem részegen veled
s messzi galaxisban ölelhetlek.
Hullasd hát csak leveled tölgyfaága,
szerelmünk emlékét fond be a mába:
s én jövök emléked oltalmazva
szerelmünk kedvesem halhatatlan.
A hold lassan csúszik le hegyormába,
szótlanul vonul tovább el más tájra:
csak én vagyok itt, sötét estébe
esve, szerelmünk csillogó könnyébe.
20.10.2012