A LÁTÓEMBER
A látóember megrendelte, kezembe adta
és figyelmeztetett, hogy eldöntötték a tér
közepét. Perverz megmérettetés, akár a film,
lényegtelen, pár szavas fecsegés, némán
kongó szólam, lefelé a lejtőn, mélység
hiányával – holott e nélkül nincs művészet.
Szól a verkli, szűkül a perc, megóvom
voltunkat. Csupaszon, kopottan tiportak
sárba. Ma kezemben a tétel, bár a vágyak
lassan elsorvadnak, eltűnnek a határok
strand és főtér között, lányok köldökcsillárai
a tér közepén. Vár a halál csókja. Kapkodom
fejem, jobbra figyelek, balra bicegek, lebeg
a nyár, pitvarajtó, macskajáték… Mennyi
ember, üres világ. Mondom a magamét,
semmi sem változik, az arcmimikás
küzdelemben őrölöm a semmit és
rimánkodom. Rimánkodom a két véglet
között, a honolului álmodozás sem jár
haszonnal. Az idő telik, peregnek a
homokóra szemcséi: felül apad, alul dagad.
Meddő próbálkozás az öniróniám
megszelídítése. A számadás eredménye
vezérel, de remegek, ha nem látom a
holnapot, kutyaszorítóba kerülök, és
elfecsegem vétkemet.
Festeni, festeni, festeni… Fény.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz