Névjegy

Im memoriam

   Nagyapám, Préda Kálmán 1930-ban született a Kovászna megyei Zalánpatakon. Hetvenes évei elején, még erejében kitartó ember volt, úgy testileg, mint lelkileg, keménnyé edzette a folytonos munka, mindig talált valami tennivalót, sohasem unatkozott. Szokott a pohár fenekére nézni, azonban ez nem gátolta meg abban, hogy józan gondolkodással tegye értelmessé az életet maga körül. Kifogyhatatlan volt a tréfákból, és mi, az unokái szívesen, nagy kedvvel hallgattuk őt, amint estenként mesélt az általa megéltekről: hogyan nélkülözték-, szenvedték át a háborús éveket, milyen volt legényéletének az az időszakasza, amelyet favágóként töltött a havasokon stb.

1965-ben költözött családjával Mikóújfaluba, ahol magam is élek. Világéletében elválaszthatatlan volt a lovaktól, fuvaros-fogatosként gyakran befogta két ápolt lovát, amelyeket nagy gonddal és szakértelemmel kezelt, hogy csak ragyogtak, mint csillagok a fekete égen. Ennek folytán megbecsült lovas gazda volt, a környéken sokan igénybe vették segítségét különféle munkálatok elvégzéséhez, ugyanakkor tapasztalt állattartó, rengeteget tudott a jószágokról.

Az általa elmesélt történetek közül – néhánynak magam is tanúja, szereplője vagyok – adok tovább egy csokorra valót, hogy mások is megismerhessék e viharos, kalandos életutat, remélve: nagyapám „mindig kéznél levő” tréfái derűt varázsolnak az olvasók arcára is.

Meglepetések

Az 50-es évek legelején, három hosszú évet katonáskodott nagyapám. Már a bevonuláskor szembetűnt, hogy nem lesz könnyű dolga a haza szolgálatában, ugyanis a behívóparancsot vasárnap délben kapta kézhez, az istenháta mögötti falu postásától. Ez még nem hordozott magával rossz előjeleket, de amikor kiderült a sürgönyből, hogy hétfőn este jelentkeznie kell a zilahi kaszárnyában, az a földindulást hozta magával. (Nagyapám már házasember volt, szülei házában laktak a feleségével.)

Felgyorsult a világ Zalánpatakán. Az egész közeli rokonság érezte az idő szorítását, rohangálva gyűjtötték, csomagolták össze a szükséges kellékeket. Egy nemrég leszerelt fiatalembertől bőröndöt is sikerült szerezniük. (Később, mikor nagyapám már két éve katonáskodott, feleségét megszöktette ez az említett fiatalember. Úgy tűnik, számára kielégítő üzletnek minősült a csere. Természetesen nagyapám kifizette a bőröndöt, s lám mégis elvitte a feleségét. Leszerelése után nagyapám törvényesen elvált egykori feleségétől, majd újraházasodott Orosz Rozáliával. Én ez utóbbi házasság oltásának  vagyok a gyümölcse.)

A gyors felkészülődésben egy kis szerencse is közrejátszott, hiszen nagyapám nagyobbik fiútestvérének – aki egy éve katonáskodott – éppen csomagot akartak küldeni, amit végül nagyapám vitt magával.

De ezzel még nem ért véget a meglepetések sora. 1951 tavaszán nagyapámat Zilahról áthelyezték Hosszúfaluba. Megérkezése után írt a szüleinek, hogy ezután Hosszúfaluba címezzék a leveleket.

Telt-múlt az idő, és nagyapám még mindig nem kapott választ. Aggódni kezdett, hogy nincs-e valami gond az otthoniakkal, és azért késik a válaszlevél?

Aztán egy alkalommal, amint a laktanya ablakán bámult kifelé, megpillantott egy öreg nénit, aki a kaszárnya udvarán álldogált. Tarkás fejkendővel volt átkötve a feje, fekete gyapjúból és aranyszállal kötött szvettert viselt, valamint jókora nagy hátizsákot cipelt a hátán. Az öltözetéről következtetve nagyapám gondolta, hogy faluról van a néni. Csak azok öltöznek ilyen parasztias viseletbe. Az öreg néni viselkedéséből kitűnt, hogy vár, azaz keres valakit a katonák között. Nagyapám kiment az udvarra a hátal álló öreg nénihez.

– Keress valakit, mámika? – szólt hozzá, magyarul.

– Én tégedet, drága lelkem! – fordult feléje az öreg néni, mert felismerte a hangját.

–        Anyám... hát, maga az?! – ocsúdott fel nagyapám.

A borvízhordó

 Reggelente nagyapám a falu szélén szokta várni a fiatal, kezdő, termetileg és elméjében is enyhén visszamaradt fuvarosunkat, Csutikát, akivel el-elbeszélgetett az erdő felé mentükben. Egyik alkalommal, éppen indulásra készen álltak, amikor harangoztak a helyi templomtoronyban. Valamivel később arról is értesültek az egyik korán ébredő járókelőtől, hogy egy tizenéves fiút elgázolt az éjszakai vonat. Az áldozatot természetesen ismerték nagyapámék, sajnálkoztak is eléggé.

– Nem értem én, ezt az életet!... Mé kellett ilyen fiatalon meghaljon, sze még csak ezután kóstolta vóna meg az életet... – sopánkodott Csutika. – Há nem-e, Kálmán bácsi?!

– Beszész valamit, de ez mán nem változtat semmit – válaszolta nagyapám, majd furfangosan hozzáfűzte: – Másképpen nem es olyan nagy baj, hogy meghótt, me’ ezután es hasznossá tudja tenni magát.

– Ne bolondozzon, Kálmán bácsi! Hogy tud egy halott hasznoskodni? – kérdezte csodálkozva Csutika.

– Há’ úgy, hogy az öregeknek majd ő hordja a borvizet – jött a szellemes válasz.

Csutika többet egy szót sem szólt a témával kapcsolatban, de pár nap múlva felvilágosodva fordult nagyapámhoz:

–        Lássa, Kálmán bácsi, oda nem es kell a borvíz!

Mi újság, koma?

    Miután átköltöztek Zalánpatakáról Mikóújfaluba, nagyapám munkába kezdett a kőbányában. Persze, ettől még tudott gazdálkodni, továbbra se mondott le állatairól. Vele ellentétben más emberek untig elégelték, amit a bányában dolgoztak, de nagyapám olyan személyiség volt, aki nem tudott tétlenül helyt maradni, a lét minden apró lehetőségét kihasználta, hogy érdemessé és biztonságossá tegye családja jövőjét. Tizenhét évet dolgozott vagonrakóként, esetenként éjjeliőrként, amíg aztán nyugdíjazták.

Adódott olyan munkanap, hogy korábban végeztek, mert nem volt vagon, amit rakjanak, ám a munkaidőt le kellett tölteni. Ilyenkor bevonultak a munkásbódéba lustálkodni, kártyáztak, újságot olvastak, olykor még aludtak is. Az egyik ilyen üres napon történt, hogy az újságban érdekes cikket fedeztek fel, és kézről-kézre adták, hogy mindenki elolvashassa. A munkások között volt egy középkorú férfi, aki nem szerette volna, ha rájönnek kollégái, hogy írástudatlan, ezért ő maga is elragadta az újságot színlelve az olvasást. S éppen ezzel a tettével árulta el magát. 

– Mi jót ír az újság, koma? – kérdezte nagyapám csúfondárosan.

– Há’ ebbe elég sok minden van – volt a bölcs felelet.

Hangos kacagásban törtek ki a munkások, miközben az újságot olvasó társukat bámulták, aki nem fogta fel, mit találnak olyan viccesnek rajta.

– Hallod-é koma... há” nem veszed észre, hogy fordítva tartod az újságot? – hívta fel figyelmét nagyapám.

 - Tudom, Kálmán...– hazudta elvörösödve, – ... de, aki üsmeri a betűket, az így es el tugya olvasni.