Szent Péter dollárja

Nagyapám ölfát hordott az erdészet megbízásából. Egyik munkanap végeztével betért sörözni a málnásfürdői bisztróba, ahol összetalálkozott Kupeccel, egy régi ismerősével, aki nemrég jött haza Detroitból. Sörözgettek jóízűen, megvolt az étvágyuk hozzá, hiszen gyorsan szaporodtak asztalukon a korsók, közben mindenféléről beszélgetek. Kupec megkérte nagyapámat, hogy vigyen neki egy szekér szárazfát.

Másnap megérkezett a szekér, a fát lerakták az udvar egyik sarkába, majd pár pohár pálinka után fizetésre került a sor.

– Na... Kálmán, mondjad mennyivel tartozom fáradtságodért? – kérdezte Kupec.

– Neked, mint barátnak kétszázezer lej... – felelte a nagyi. – De ha nem haragszol meg, szeretnék kérni egy dollárt es. Nem mintha fődi létemben rá lennék szorulva, hanem azé’, hogy amikor meghalok, legyen mivel békérezkedjek Szent Péternél. Mennyek valutával, me’ ha nem, visszakűd a pokolba.

– Ugyan, Kálmán, ennyitől én sem szegényedek meg – kacagta el magát Kupec, és nagyi kezébe nyomta a dollárt a többi pénzzel.

Fáradtan tért haza, bekötötte lovait az istállóba és enni tett nekik. Bejött a konyhába, majd a pénzt odaadta nagyanyámnak, aki számolás közben meg találta a dollárt.

– Miféle pénz ez, Kálmi? – kérdezte meglepetten, mert ő ilyet még nem látott.

Nagyapám elmosolyodott és nekünk is elmesélte tréfás mennybemenetelének előterveit.

– Ezzel fizetem le Szent Pétert, hogy béengedjen a Jézushoz... Mikor temettek el, tegyétek a kezem ügyébe, így a mennyország kapujánál odaadom Petinek és bébocsátást nyerek. Így még sorba sem kell állnom! – tette hozzá a nagyi.

Féltve őrizte az egydollárost, nem állt szándékában megválni tőle e földi létben, hiszen az üdvösségének a váltságdíja volt. 

Amit tudok

Időként meglátogattam a szeretetreméltó öregeket. Rég nem jártam náluk. Hiába, a felnőtté válás nem ad túl sok lehetőséget szeretteink látogatására. Lefoglalják a saját (családi) gondjai.

Nagyapámat nem találtam otthon, így nagyanyámmal beszélgettem. Kétségbeesetten panaszolta el, milyen mostoha az élet: a kevés nyugdíjból nem tudnának megélni, ha az a két ló nem lenne, és nagyapám nem gürcölne velük.

– Nagyon elformálódott a világ!... Ebből csak háború lehet, me’ valahol ki fog törni a nyomorúság miatt – jósolta megtörten.

– Mü má’ leéltük az életet, de tü, fiatalok... Mi lesz veletek?

Hát igen, ilyenek az öregek! Ez nem az a világ, amelyben ők nőttek fel. Hangulat hiányában, hogy ne hallgassam a szívszorongató emlékezéseket, igyekeztem elterelni a szót. Megpillantottam ágya fölé akasztva egy rózsafűzért és egy imakönyvet. Levettem és belelapoztam.

– Mama, ezt mé’ akassza az ágy fölé? – kérdeztem, megjátszva, hogy nem ismerem a bibliát.

Rám nézett. Tekintetében láttam a világfájdalmat, ahogy sajnálkozva féltett minket.

– Imádkozom belőle... Ebbe van beléírva a sorsotok.

Kisgyerekkoromban sokszor aludtam náluk, emlékszem, ahogy imádkozni láttam.

– Olyan aprók a betűk, hogy maga szemüveggel sem láthatja – szóltam vissza kételkedve. – Különben, maga béhunyt szemmel imádkozik.

Megint rám nézett, hosszasan.

– Nem olvasom – vallotta be. – Én csak azt imádkozok, amit tudok... amit anyám tanított kicsi koromban.

Megkért, olvassak fel neki a bibliából. Fél órát olvastam, aztán mennem kellett.

Minden este, amikor lefeküdt, összekulcsolt kezében ott tartotta a bibliát és a rózsafűzért, de úgyis csak azt fohászkodott, amit tudott...

Fogmosás

Málnásfürdőn szeszgyár működött, onnan fuvarozták jószágaiknak a malátát az állattartó gazdák. Kis árat kellett fizetni a kifőzött gabonáért, így minden járművel rendelkező gazda, köztük nagyapám is, hordta a terméket. Nagyapám általában hétvégeken állt a malátacsap elé kancáival, hogy megtöltse hordóit.

Történt egy szombati napon, amint sorát várta, hogy odalépett hozzá egyik ismerőse és megszólította:

– Na, te es eljöttél, komám?

– Elkergetett az asszony.

– S amúgy, hogy vagy másképp?

– Vótam jobban, s akkor se tetszett. Az ember örökké másképp szeretné, mint ahogy a valóság adja – tréfálkozott nagyapám.

– Ne panaszkogy örökké, úgy se sajnállak – hunyorgott az ismerős, mert szemébe sütött a nap. Kisvártatva megelégelte a hunyorgást, átment a szekér túlsó oldalához, lábát feltette az első kerékre, s úgy beszélgetett tovább nagyapámmal. – Nem értem, miféle juhok az enyimek! Mikor bérakom eléjik a malotát, az istennek sem eszik, csak szagolják. Hogy lehetne rászoktatni őköt?

– Egyszerűen! – vágta rá nagyapám, gondolkodás nélkül. – Vegyél kézbe egy-egy fogkefét, márcsd belé a malotába, osztán mosd meg vele a juh fogát. De vigyáz, új fogkefe legyen mindegyik juhnál!

A következő hét végén megint találkoztak a malátáscsapnál.

– Igazad vót, komám! – újságolta boldogan az ismerős. – Mióta megmostam a juhok fogait, úgy esznek, hogy nem győzöm hordani nekik.

– Tényleg megmostad? – kérdezte nagyapám tamáskodva.

– Meg biz’ én, úgy, ahogy mondtad. Kicsit nehéz volt, de bévált a módszer.

– Há, ami az igaságot illeti, nem hittem vóna rólad, hogy képes leszel a fogmosásra – dicsérte meg nagyapám hiszékeny ismerősét, hisz valójában ő tréfából ajánlotta e szokatlan megoldást...