Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Lecsó, albérletben

Boldogult úrfikorából kereken tíz esztendőt töltött atyánkfia kollégiumban meg albérletekben. Az ősi debreceni alma mater puritánsága és vasfegyelme rendre, türelemre, bajtársiasságra szoktatta. Bár akkoriban erőst rugdalóztak ellene, idő telve belátták, hogy minden az ő érdekükben történik – utóbb persze már meg is szépíti az emlékezet azokat az éveket.

Később aztán három albérletet is elkoptatott, szerencsére mindegyikben úri dolga volt. Vékony pénztárcájú lévén, fiatal agrármérnök barátjával közösen vettek ki bútorozott szobát, s így feleződtek a költségeik. Második helyük az alföldi nagyközség - ma már városka - főutcáján volt egy gangos-rangos portán, külön bejárattal, mosdóval, az akkor divatos olajkályhával meg utcára néző nagy ablakkal, honnan jól lehetett mozizni a helybéli fehérnépet. A gyermektelen idős házaspár már máskor is kiadta, kezdő tanárok, orvosok, agronómusok laktak náluk hónapokig, olykor évekig, míg aztán vagy gyökeret vertek a településen vagy továbbálltak. A házigazda nyugdíjas erdész volt, kissé mélynövésű, derűs természettel megáldva, termetes felesége meg kitűnő háziasszony, aki mindenből pénzt tudott csinálni, kertészkedtek meg háziszappant főztek, s megbecsült polgárai voltak a településnek.

Az első télen, nagy hideg lévén, bizony jól jött az az olajkályha, mit nemcsak fűtésre használtak. Atyánkfia társa és jóbarátja, ki nagy haspárti volt, szeretett főzőcskézni, s mivel az egyik helyi téesz kertészetében ágazatvezetőként tevékenykedett, mindig „akadt” valamilyen hazamenthető nyersanyag. Történt, hogy kedvenc üvegházaiban éppen termőre fordult a primőr, így aztán naponta-kétnaponta szatyornyi paradicsommal meg paprikával tért haza, s már május elején hatalmas lecsóvacsorákat csaptak. S hogy némi változatosság is legyen az étrendben, hol kolbásszal, hol tojással meg rizzsel gazdagították az ételt. Bor is akadt mellé, mert apja menetrend szerint mindig egy ötliteres szolgálati „lámpással” jött látogatóba. Mennyei illattal telt meg ilyen estéken a szoba! De az illat átkúszott a ház más helyiségeibe is, s a jó szimatú házigazda – nem véletlenül volt őkelme kitűnő vadász még aktív korában – egyszer csak szagot fogott. Mit főznek, fiúk? Olyan jó illattal vannak – nyitott be egyszer hozzájuk. Lecsót, hangzott a válasz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lecsót, májusban? S mivel ádámcsutkája egyre intenzívebb érdeklődést mutatott, bevették hát az öregurat harmadiknak. S ez így ment máskor is, ha szagot fogott mindig bejött kérdezni valami fontosat. Atyánkfia rendkívül élvezte az újabb és újabb alkalmi színjátékot meg a vacsora közbeni színes vadásztörténeteket. Igen ám, de otthon már csak piszkálgatta az eléje tett ételt, alig evett valamit. Idő telve a házinéni végre rájött e tartózkodás okaira! Nagyon restellte a dolgot, s onnantól kezdve, egyfajta vigaszdíjul, atyámfiáék vasárnapi ebédvendégei lettek. Mivel a régi vadásztársak jobbnál jobb alapanyagokkal látták el őket, hol fácánleves nyúlpaprikással, hol meg őzgerinc vadas mártással és knédlivel, hol csupán egyszerű vaddisznósonka s némi áfonyalekvár került az asztalra ilyenkor. A házinéni, békési tót lány lévén, nagyon értett a különleges, felvidéki ízeket idéző ételek elkészítéséhez. Az ünnepi ebéd előtt, hogy megalapozzanak e finomságoknak, atyámfiáék még malmoztak egyet – kétcentes pohárkákkal, konyak a vodka ellen -, utána pedig jöhetett a kiapadhatatlan lámpás. Fejedelmiek voltak ezek a vasárnapok!

Házigazdáék aztán, szépkorba lépve, hazaköltöztek Békésbe, meghúzódni a rokonságnál, reménykedve, hogy majd csak elgondozza őket valamelyik unokahúg.

Atyámfia s jóbarátja meg kereshetett új albérletet.

(Megjelent a Szókimondó című kulturális folyóirat 2014. március havi számában)

Megtekintések: 437

Tetszik

25 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Bálint Mária Március 21, 2014, 7:14pm: Az ifjabbak nehogy elszörnyülködjenek, mezőre, erdőre, szőlőbe mentek dolgozni, vagy a ház körül. Nem kellett félni, hogy baleset éri őket. A fölösleges kalória is hamar elhasználódott.

Hozzászólt Bálint Mária Március 21, 2014, 7:08pm: Ezt én nem is ismertem, no persze gyerekkoromban nem is tudtam, hogy mi az a konyak. A férfiak biztosan, de minek venni konyakot, ha ott a sok pálinka? Likőr az készült. Meggyből, dióból, zöld dióból, kakaóból, csokoládéból, s nagyanyámnak valóban voltak (ma is megvan pár) olyan pici likőrös poharai - magas talpú, mindegyik más színű-, hogy olyat kevesen láttatok! Fehérnépnek való, bécsi. Erről jut eszembe, a papnak is voltak kis poharai, amíg Sándor bácsi, a presbiter sorra le nem ejtegette őket, aztán bocsánatot kért: ne haragudjon tiszteletes úr, én nem tudom megfogni ezeket a kicsi poharakat. Hát nem lehetett spórolni, hozatni kellett decis poharat. Ballán többnyire úgy járta: borospohárból a pálinkát, vizespohárból a bort. Legalább nem kellett sűrűn hajtogatni. Pincefilozófia is kelt hozzá: ha szopogatod, berugsz. Igaz, nem időztek sokat a pincékben, csak megkóstolták a másik gazda borát, az utolját mindig a földnek adva (más helyen úgy tudom az eleje dukál, mint ahogy a pálinkából nálunk is), s mentek dolgozni.

Hozzászólt Ozsváth Sándor Március 21, 2014, 5:37pm: Ezt a speciális malomjátékot sem űztem azóta (konyak a vodka ellen), pedig csak két-két deciliter itóka és megfelelő számú kétcentes pohárka kellett hozzá. Italmérésekben annak idején általában a három- és ötcentes járta (népszerűbb néven a stampedli meg a feles), régivágású polgárházakban azonban tartottak kétcenteseket is - hölgyeknek elsősorban, amikor a likőrből csak egy "gyűszűnyit" szerettek volna inni.

Hozzászólt Bálint Mária Március 20, 2014, 9:59pm: Így vala. Szőlősgazda szégyellt volna is "lámpás" nélkül beállítani a városi rokonokhoz. Majd, ha időm szakad, megírom én is egyik korsó történetét. Csak el ne feledjem egyhamar, hogy mit akartam.

Hozzászólt Gálffy Mária Március 20, 2014, 8:29pm: Kedves történet,ízesen leírva.Nagyon jó volt olvasni,hogy az emberek még BESZÉLGETTEK egymással barátságos, családias hangulatban.Köszönöm

Hozzászólt Boros Magdolna Március 20, 2014, 7:50pm: ...és milyen családias hangulat! Szinte kicseng a sorok közül, ahogy a házinéni szeretettel zsörtölődik férjurával: " Ilyen kíváncsi lettél vénségedre? Megeszed a vacsorát a fiúk elől? " s.t.b. :)))

Hozzászólt Ozsváth Sándor Március 20, 2014, 6:50pm: Édesapám - szőlője s pincéje lévén - könnyen tehette. De finom bora is volt! Ma már odafönt kínálgatja a jóravaló embereket...

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Március 20, 2014, 5:26pm: Tisztelem az olyan vendéget, aki "ötliteres szolgálati „lámpással” jött látogatóba."---

Hozzászólt Mária Hendrik Március 20, 2014, 1:39pm: Az egész történetből a szeretet, az egymás iránti tisztelet ragadott meg. Ekkor még ráértek az emberek egymással is foglalkozni. Köszi a megosztást.

Hozzászólt Beke Ernő Március 20, 2014, 1:03pm: Hű de éhes lettem! Most a fogyó kurás ebéd megint kárt fog vallani. Igaz még nem választottam, hogy melyik fogásból fogok enni. Jó étvágyat kívánok mindenkinek aki még nem ebédelt. Gratulálok, jó ízletesen meg írt történet.