Boldogult úrfikorából kereken tíz esztendőt töltött atyánkfia kollégiumban meg albérletekben. Az ősi debreceni alma mater puritánsága és vasfegyelme rendre, türelemre, bajtársiasságra szoktatta. Bár akkoriban erőst rugdalóztak ellene, idő telve belátták, hogy minden az ő érdekükben történik – utóbb persze már meg is szépíti az emlékezet azokat az éveket.

Később aztán három albérletet is elkoptatott, szerencsére mindegyikben úri dolga volt. Vékony pénztárcájú lévén, fiatal agrármérnök barátjával közösen vettek ki bútorozott szobát, s így feleződtek a költségeik. Második helyük az alföldi nagyközség - ma már városka - főutcáján volt egy gangos-rangos portán, külön bejárattal, mosdóval, az akkor divatos olajkályhával meg utcára néző nagy ablakkal, honnan jól lehetett mozizni a helybéli fehérnépet. A gyermektelen idős házaspár már máskor is kiadta, kezdő tanárok, orvosok, agronómusok laktak náluk hónapokig, olykor évekig, míg aztán vagy gyökeret vertek a településen vagy továbbálltak. A házigazda nyugdíjas erdész volt, kissé mélynövésű, derűs természettel megáldva, termetes felesége meg kitűnő háziasszony, aki mindenből pénzt tudott csinálni, kertészkedtek meg háziszappant főztek, s megbecsült polgárai voltak a településnek.

Az első télen, nagy hideg lévén, bizony jól jött az az olajkályha, mit nemcsak fűtésre használtak. Atyánkfia társa és jóbarátja, ki nagy haspárti volt, szeretett főzőcskézni, s mivel az egyik helyi téesz kertészetében ágazatvezetőként tevékenykedett, mindig „akadt” valamilyen hazamenthető nyersanyag. Történt, hogy kedvenc üvegházaiban éppen termőre fordult a primőr, így aztán naponta-kétnaponta szatyornyi paradicsommal meg paprikával tért haza, s már május elején hatalmas lecsóvacsorákat csaptak. S hogy némi változatosság is legyen az étrendben, hol kolbásszal, hol tojással meg rizzsel gazdagították az ételt. Bor is akadt mellé, mert apja menetrend szerint mindig egy ötliteres szolgálati „lámpással” jött látogatóba. Mennyei illattal telt meg ilyen estéken a szoba!   De az illat átkúszott a ház más helyiségeibe is, s a jó szimatú házigazda – nem véletlenül volt őkelme kitűnő vadász még aktív korában – egyszer csak szagot fogott. Mit főznek, fiúk? Olyan jó illattal vannak – nyitott be egyszer hozzájuk. Lecsót, hangzott a válasz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Lecsót, májusban? S mivel ádámcsutkája egyre intenzívebb érdeklődést mutatott, bevették hát az öregurat harmadiknak. S ez így ment máskor is, ha szagot fogott mindig bejött kérdezni valami fontosat. Atyánkfia rendkívül élvezte az újabb és újabb alkalmi színjátékot meg a vacsora közbeni színes vadásztörténeteket. Igen ám, de otthon már csak piszkálgatta az eléje tett ételt, alig evett valamit. Idő telve a házinéni végre rájött e tartózkodás okaira! Nagyon restellte a dolgot, s onnantól kezdve, egyfajta vigaszdíjul, atyámfiáék vasárnapi ebédvendégei lettek. Mivel a régi vadásztársak jobbnál jobb alapanyagokkal látták el őket, hol fácánleves nyúlpaprikással, hol meg őzgerinc vadas mártással és knédlivel, hol csupán egyszerű vaddisznósonka s némi áfonyalekvár került az asztalra ilyenkor. A házinéni, békési tót lány lévén, nagyon értett a különleges, felvidéki ízeket idéző ételek elkészítéséhez. Az ünnepi ebéd előtt, hogy megalapozzanak e finomságoknak, atyámfiáék még malmoztak egyet – kétcentes pohárkákkal, konyak a vodka ellen -, utána pedig jöhetett a kiapadhatatlan lámpás. Fejedelmiek voltak ezek a vasárnapok!

Házigazdáék aztán, szépkorba lépve, hazaköltöztek Békésbe, meghúzódni a rokonságnál, reménykedve, hogy majd csak elgondozza őket valamelyik unokahúg.

Atyámfia s jóbarátja meg kereshetett új albérletet.

(Megjelent a Szókimondó című kulturális folyóirat 2014. március havi számában)