Évközi 25. vasárnap

Előző vasárnapunk témája, a szenvedés a mai evangéliumban is folytatódik. Jézus halad a kereszt felé, hogy a szeretet kiszolgáltatottságában és kicsinységében mutassa be Isten „hatalmát”, eközben a tanítványok arról tanakodnak, közöttük ki a nagyobb.

Megdöbbentő ez a szembetűnő, éles ellentét az isteni és az emberi gondolkodás között. Jézus ’Mester-kurzusának’ célja, hogy a tanítványok megértő munkatársaivá, önfeláldozó követőivé váljanak, ehelyett nekik ennél sokkal fontosabb megbeszélnivalójuk van. Szinte eleresztik a fülük mellett a kereszt elfogadását, a halálról szóló jövendölést, nekik halaszthatatlanul azt kell tisztázniuk, ki a legrangosabb közülük…

Mennyire megsebzett minket az áteredő bűn. Versenyre, önmegvalósításra, karrierre épülő világunkban a hatalmat leginkább önös, jól felfogott érdekeink érvényesítésére használjuk. Nagyok akarunk lenni, mert csak így figyelnek fel ránk. Jobb parancsolni, mint engedelmeskedni. Jobban szeretünk főnökösködni, mint megalázkodni. Tolakszunk az elsőbbségért, a címekért, a díjakért, hogy mások felmagasztaljanak. Igyekszünk, törtetünk, - akár másokat letaposva is - nehogy lemaradjunk. Hiszen az szégyen lenne. Naivság lenne tisztán megtartani szívünk ártatlanságát... Az utolsóba belerúgnak, élhetetlennek tartják, lemarad az új varázsától.

Mindent elkövetünk, hogy minél több hatalmunk, befolyásunk legyen mások felett. Tudásunk és végzettségünk, származásunk vagy társadalmi rangunk alapján jogot formálunk arra, hogy kiköveteljük az elismertséget, hatalmi pozíciónkkal mindenképp ’élni szeretnénk’: inkább mi tapossunk el másokat, mint minket tapossanak. Elvárásaink, dicsekvéseink, hétköznapi kritikáink mélyén, nem egyszer nagyravágyás lapul. A miniszterség is jószerével inkább pénzcsikaró lobbizás, a húsosfazék ’bűvölése’, mint a nevéből eredő szolgálat…

Az Úr Jézus figyelmezteti apostolait: csak akkor értik meg az áldozat, az önkiüresítő szeretet értelmét, ha szolgálnak. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa fogalmazott: Isten szolgáinak szolgája… Ahogyan még száz évvel ezelőtt magától értetődő volt így köszönni: ’Alá’s szolgálja!

Hogy ezt nyomatékosítsa, Urunk közéjük állít egy gyermeket, és azt mondja: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.

Jézus idejében a gyermeket semmiféle törvény nem védte. A gyermek a tudatlanság, a kiszolgáltatottság, az éretlenség, az együgyűség szinonimája volt. Ebben a jelenetben az egymással versengő apostolok orrára koppint, hiszen pont az ellenkezőjét mondja, mint amit mi felnőttek a nagyságról képzelünk. Az alázatos, engedelmes gyermeki lelkületet teszi meg mércének: a legnagyobb legyen a legkisebb. Ilyen értelemben tehát nem a gyereknek kell felnőtté válnia, hanem a felnőtt legyen gyermek, és ha így kicsinnyé lett, akkor lesz a legnagyobb…

Attól gyerek a gyerek, hogy nevelésre szorul. Nem képes önálló döntéshozatalra. Még nincs elég esze és ereje, hogy a maga feje után menjen. Még nem tud más lenni, csak szófogadó, bízni a szüleiben, s ezért engedelmes. A gyermek őszinte. Még nem tudja megjátszani magát, mint a felnőttek. Ezért áttetsző. Számára a játék gyönyörű munka – a munka izgalmas játék. A gyermek attól gyermek, hogy van atyja. Jézusnak ilyen tanítványokra van szüksége: akik bizalommal ráhagyatkoznak Atyjukra, akik szeretnivalók, és akikre mindig mosolyogni kell. Ezzel kapcsolatban írja Tarjányi Zoltán: „aki befogadja (elfogadja) a gyermeket, az mindent megtesz érte, amire képes. De közben azt is elfogadja, hogy esetleg nem olyan felnőtt válik belőle, mint ő szeretné. Elfogadja, hogy a másik teljesen függ tőle, mégis önálló, autonóm, személyiség… Miközben valaki befogad egy gyermeket, közben állandóan és egyre inkább Isten gyermekévé válik”.

Jézus optikája új életszemléletet kíván. Megszoktatni magunkkal a gyermeki lelkület, a rá utaltság, a bizalom szellemét. Uralkodni, másokat minden áron legyőzni akaró énünket szelíden a szolgálatra, a szeretetben való odaadásra kellene hangolnunk. Isten igézetében próbáljuk élni az evangéliumot. Ha igazán Krisztus a mesterünk: akkor közöttünk mindenki egyenlő, testvér. Ha már annyira exkluzívak akarunk lenni –, legyünk tökéletesen alázatosak a szolgálatban. Mint Mária, Isten alázatos szolgálóleánya.

A szolgálatban nem adjuk fel személyiségünket, hanem a másikat ajándékozzuk meg szeretetünkkel. Nem azért szolgálunk, hogy viszonozzák, hanem, hogy Isten szeretetét rajtunk keresztül érezzék meg az emberek. Rejtett hiúságunkat és érvényesülési késztetéseinket kárpótolni fogja az Atya ölelése, mert csak nála leszünk igazán nagyok. Csak a gyermeki ártatlansággal bízhatunk egymásban is, mint ahogy az Atya mindvégig bízik bennünk. Ha merünk „utolsóként” szolgálni, merjük kiszolgáltatni magunkat, megszűnik a félelem, lehetünk becsületesek, szavunkra adni lehet, megnyilvánul körülöttünk a mennyek országa, és maga az Úr tüntet ki szeretetével.

Sebestyén Péter