Március idusát idén megelőzte március tizedike, a Székely Szabadság Napja – méltó nyitányaként 1848-as forradalmunk ünnepének. Immár büszkén lengnek a Napos-Holdas zászlók szerte a Kárpáthazában, s öröm tölti lelkeinket, hogy a nemes székely nemzet hagyományteremtő igyekezetét siker koronázta.
Csínján kell bánnunk azonban hagyományainkkal, őriznünk, ápolnunk s gyarapítanunk kell, hogy tradícióvá nemesedjenek!

Talán legszebb hagyományunk, hogy minden évben megünnepeljük március 15-ét, s mindig hozzátesszük, hogy hányadikat - idén a százhatvanötödiket. Ki-ki kokárdát tűz, vagy a hajba nemzeti színű szalagot fűz. Szívhez szóló műsort szerkesztenek számára, szép versek, alkalmi dalok s zeneszámok hangoznak fel, olykor korhű jelmezbe öltözött szereplőket is látni, meg a katarzis kiváltása kedvéért dramatikus játékot, vagy egy-egy ügyesen szerkesztett irodalmi összeállítást, amolyan szívhez szólót.

Hagyományt persze igen könnyen lehet teremteni - politikai, üzleti, vagy egyéb sanda szándékoktól vezérelve -, s hogy milyen rafináltan, olykor szinte észrevétlenül, annak éppen a mai fiatalok a szenvedő alanyai - hogy csak az utóbbi évek halloweenes, Valentin-napos „örömködéseit” idézzem. Ilyen értelemben hagyományellenes vagyok!

Szeretem viszont a tradíciót, a szó eredeti, lényege szerinti értelmében, azt, ami átadást jelent. Nem kiüresedett vagy merevvé vált formát, hanem tartalmat, igazi értéket, melyet nemzedékek adnak át egymásnak, s hagynak ránk, maiakra is. Az egyik ilyen érték - talán a legfontosabb reánk örökített érték - a szabadságszeretet. Vagy a másik: múltunk és nagyjaink tisztelete, megbecsülése. Ide tartozik még a nép, a nemzet, régies szóhasználattal a ’köz’ tisztelete és tevőleges szeretete is!

Annak idején, 1848. március 11-én, Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai, Irányi Dániel és Bulyovszky Gyula tanácskozásának eredményeképp, 12 pontba foglalva megszületett a polgári átalakulás radikális programja. Ez lett egyben a forradalom programja, március 15-én pedig a Nemzeti dallal együtt a szabad sajtó első terméke is. Ezt a tradíciót követte majd ’56 ifjúsága, ’48-hoz hasonlóan pontokba foglalva követeléseit. S e tradíciót folytatva tüntettek a Kádár-rendszer alatti március tizenötödikéken legjobb fiaink, vállalva a gumibotozást, a kicsapatást, olykor a börtönt is, csak azért, mert újból és újból felemlegették a 12 pont némelyikét, a sajtószabadságot például, vagy ami mindig kiverte a biztosítékot: az idegen katonák – az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport katonáinak! – hazavitelét. A majdani rendszerváltás előszelét jelezték e március tizenötödikék.

A huszadik század második felének három forradalmát éltem meg, éltem át: kisiskolásként ’56-ot, ifjúként ’68-at s érett férfikorban ’89-et. A „ruszkik haza!” jelszavából ’56 őszén már gyermekfejjel is megértettem népünk szabadságóhajtását. 1968-ban meg nagyon szégyelltem magamat, hogy – mások mellett – éppen a mi katonáink tiporták el a prágai tavaszt. 1989-ben, a romániai forradalom idején - ez a mai fiataloknak bizony már történelem – az Unió  Erdéllyel!  programpontját véltük megvalósulni, ha csak rövid időre is. Akkor, 1989 decemberében láttam utoljára népként-nemzetként viselkedni a magyart! Már előbb, a Ceausescu-féle falurombolás idején is mutatkoztak jelei az összefogásnak. Egyet akartunk: segíteni ottani testvéreinket, s nem csak a magyarokat! Ha kellett vért adtunk, ha kellett pénzt, gyűjtöttünk gyógyszert, élelmiszert, ruhaneműt - adtuk s vittük önzetlenül. Az emberek hosszú sorokban álltak a gyűjtőhelyeken, a sofőrök ingyen fuvaroztak, s volt gépkocsivezető, kit a segélyszállítmány volánjánál ért gyilkos golyó. Akkor, legalább lélekben, újra egyek voltunk Erdéllyel!

Reményeim szerint, s erre a székely március tizedike is feljogosít, ismét emelkedőben nemzetünk. Becsüljük meg hát e történelmi pillanatot s újra népben-nemzetben gondolkodva őrizzünk, ápoljunk, gyarapítsunk!

(Megjelent a Polgár Portálon, 2013. március 15-én)