Másnap utazott vissza, elkísértem. Alkalmira vártunk, fel is vett egy román úriember. Hivatalos hangnemben kérdezgette, tudja-e, mi történt Temesváron, hány napra engedték stb. A fiam azonnal tudta, hogy kivel beszél. Jól beszélt, nem mondott semmit... Én csak csupa érzés voltam, mert akkor már rebesgették a faluban, hogy Tőkés Lászlót a szomszédos Menyőre hurcolták, és a temesvári eseményekről is keringtek a hírek. Csupán 15 perces volt az út Szilágy­csehig, megkönnyebbülve szálltunk ki. Másnap megtudtuk, hogy valóban ki volt a sofőr, a Rém, akinek arcát addig sohasem láttam, de a férjem igen sokszor. A mi körzetünk szekus főhadnagya volt, tartótiszt, aki a 80-as évektől kezdve megkeserítette az életünket.
És én, az anya, visszaengedtem a gyermekemet Szebenbe, a Pokol­ba... Az anyák tehetetlenek, ha nagyobb Hatalmak parancsolnak... Az anyák csak éreznek és félnek...
Aztán felgyorsultak az események, minket is sodortak. 22-én megindult a zarándoklat Menyőbe — napokon keresztül vonultunk, mint a székelyek Csíksomlyóra. Mi először 23-án mentünk át az erdőn gyalog, de sokan szekérrel is, szinte a fél falu ott volt, épp akkor érkezett a Pano­ráma forgatócsoportja is. Hemzseg­nek a katonák az utcán, a templom és parókia körbevéve reflektorokkal. Chrudi­nák Alajos — az arcunkról sugárzó öröm és félelem keverékét látva — biztató szavakkal szól hozzánk. Nem részletezem, azt a különkiadást mindenki látta. Tavaly, a huszadik évfordulón újra vetítették az MTV-n.
Az istentisztelet előtt megkértem Tőkés László tiszteletes urat, imádkozzon a katonákért: az én fiam is Szebenben van, semmit sem tudunk róla. És úgy imádkozik, ahogyan csak egy szabadító mer és tud. Peregtek a könnyeim, de még napokig nem tudtunk meg semmit. Az aggodalomtól már nem is dolgoztam, csak elképzeltem, mit tesz most a többi édesanya. És tudtam és éreztem. Amit én.
Mindenki mást elsodortak az események, az emberek az utcán voltak, s míg dúlt a harc, dübörögtek a tankok, mi, anyák mélyen magunkba szállva semmit sem tettünk, csak vártunk. Vártuk, hogy mégis hazajön majd a gyermek, élve, egészségesen... Semmi másra gondolni sem mertünk. Csak ültünk, vagy inkább oda voltunk szögezve, mint Jézus a keresztre, a tévé, rádió elé, vagy eldőltünk félájultan, és szívszorongva hallgattuk a híreket, és semmi sem volt fontos az égvilágon, csak az, hogy él-e a fiú, minden anyának a legszentebb sajátja...
Így, készületlenül ért a karácsony, a szomszédok hoztak süteményt. Az édesapa még előző nap éjjelén elindult Szebenbe, elmegy megkeresni a fiát, pedig ott lőnek még. Az utcák tele vérrel, minden pár méterre igazoltatás, de megtalálja a kaszárnyában a gyerekeinket. A román katonatársak az átélt borzalom után úgy ölelik át az első édesapát, mint a sajátjukat. Mindnyájan levelet írnak a szüleiknek, amelyeket aztán Brassó­ban dob postaládába, hogy a többi szülő is életjelt kapjon...
A mi fiunk karácsonykor telefonált haza. Soha életemben olyan boldog nem voltam, mint azon a szentestén.
Remélem, minden szülő, nagyszülő mesél a múltról — ehhez csak egy kis akarat kell, és annak a tudata, hogy az egy-egy emlékképpel megajándékozott gyermekei, unokái sokkal maradandóbb tudáshoz jutnak így, mint ha csak száraz történelmi tényként tanulnak valami keveset a történtekről. Utódainknak joguk és kötelességük megismerni az elődeik által átélt valóságot.