Húsvét 5.vasárnapjára

Az első olvasmányban Szent Pál megtéréséről olvasunk.

Saul különleges megtérése a Feltámadt Jézussal való találkozásnak, az isteni kegyelemnek köszönhető. Kezdetben az apostolok is ódzkodtak őt befogadni. Gyanakvással tekintettek rá, beépített ügynöknek vélték. Nehezen feledték múltját, keresztényüldöző előéletét. Isten szeretete azonban győzött, és Pál az egyház egyik legnagyobb apostolává, hithirdetőjévé vált. Megcsodálhatjuk bátorságát, halált megvető elszántságát, amellyel minden erejét a Krisztusban felismert Úr szolgálatába állította. Belőlünk, akiket gyermekkorukban megkereszteltek, akik magától értetődőnek tartjuk hitünket, vallásunkat és egyházunkat – hiszen nem szenvedtünk meg érte –, talán éppen ez a pálfordulás hiányzik... Csodálatra méltó a keresztény közösségek viselkedése is, akik a nehéz körülmények között sem hagyják magukra, hanem segítik egymást, és összetartanak.

Urunk egyik legszebb hasonlatát, a szőlőtőről, az utolsó vacsorai búcsúbeszéd keretében mondta el, amelyet Szent János evangélista őrzött meg.  Valószínű ezért nem foglalkozik a vacsora részletes leírásával.

Ezek a szavak már a mindenkori egyházhoz szólnak. Jézus nem pusztán jogi kereteket ad közösségének, hanem arról biztosítja övéit, hogy akik hozzá szegődnek, azok a Szentháromság életében részesülnek. Ő nem egy vallásalapító a sok közül, hanem Ő maga az üdvösség. Ezt – „én vagyok” –, senki emberfia nem merte elmondani magáról sem előtte, sem utána… A mennyország nem más, mint közösség a szentháromságos Istennel. Ezt fejezi ki a szőlőtőke és a szőlővesszők közti egység.

A palesztinai szőlőültetvényekről vett hasonlat kézenfekvő Jézus számára, hisz a termést nem hozó ágakat lemetszették és eltüzelték. A száraz venyigék egyébre nem valók. Tavasszal a szőlősgazda még az egészséges vesszőket is visszametszette, hogy dúsabb, gazdagabb termést hozzanak. Gyökössy Bandi bácsi híres megfogalmazása szerint: „az Isteni Szőlősgazda vagy lemetsz, vagy megmetsz minket.”

A Jézussal való állandó kapcsolatunk létfontosságú. Belőle áramlik az Élet. Így teremjük meg életünk gyümölcseit. Az istenes élet „nedveit”, csak Jézusról, a közös tőkéről szívhatjuk. Rajta, benne maradni annyi, mint szüntelenül befogadni szavát és kegyelmét, rá hallgatni, és belőle élni.

A keresztség által mindnyájan beoltódtunk ebbe a tőkébe. Úgy hozzátartozunk Jézushoz, mint szőlővessző a tőkéhez. Ezzel a hasonlattal Jézus mintegy beazonosítja magát, és közli velünk sajátos identitásunkat. Ugyanaz a nedv kering bennünk is, mint benne… Az igazi megmaradáshoz nem elég csak a hagyományok ápolása, vagy egészségünk megőrzése. Nem elég leragadni gyermekkori élményeinknél. Az sem megoldás, ha csalódásainkat kivetítve megszakítjuk a kapcsolatot Vele is, hisz menten elszáradunk… Aki leszakad Krisztusról, lelki halottá válik. Az örök tűz is ezt a lelki halált teszi végérvényessé. De már a földön, ha engedjük, ha hagyjuk, ha kérjük, maga Krisztus képesít arra, hogy kegyelmével benne maradjunk. Ebből az életközösségből látható eredmények, gyümölcsök is származnak. 

Folyton belőle kell táplálkoznunk, újra meg újra felszítani a kezdeti kegyelem-áramlást, hogy a nehézségek és változások ellenére is kitarthassunk, helytállhassunk az „első szerelem” mellett. Nem elég csak élvezni az éltető nedvet, hanem termést is kell hozni. A terméketlen szőlővessző előbb utóbb elszárad, és tűzre kerül. Ezért jó néha lenyesegeti száraz ágainkat, és megtisztítani lelki életünket is a vadhajtásoktól. A fizikai vagy lelki szenvedések, a kísértés, a kétely, az Istentől való elhagyatottság érzései, a próbák és nehézségek megannyi „metszés”, amelytől még többet kellene teremnünk. 

Mennyire termékeny az én életem? Lelki-szellemi-anyagi-közsösségi-nemzeti értelemben megtermem-e a gyümölcsöt, vagy csak elszívom a tőke nedvét?…

Nekünk, vesszőknek ugyanazon tőke az életadónk. Tehát egy közösséghez tartozunk. Nincs értelme a magánhitnek, az egyháztalan, ’maga módján vallásos’ életformának. Az hiteltelen és gyenge. Ahogyan lakva ismerszik meg az ember egy házastársi kapcsolatban, a családban is, a hívő életnek ugyanígy elengedhetetlen feltétele, élettere a közösség. Ezt egy keresztény nem spórolhatja ki életéből. Ellenkezőleg: másokkal együtt, egymás terhét hordozva, egymást „helyzetbe hozva” válunk egy közösséggé. Így fordul termőre életünk.

Sebestyén Péter