Levél Magdikának

Magdikám, ma is ugyanaz volt, mint minden nap.  Végeztem azt, ami a dolgom volt.  Ez a nap is szürke volt, üres, és az élet így ment tovább.

Több mint fél éve már, hogy minden délután órák hosszát nézem a levelezőlapodat.  Odaraktam a komódra, neki van támasztva a műanyag pálma cserepének, és jól látom a fotelből, amibe beleroskadok, amikor hazatérek a munkából.  Egy kertes házat ábrázol, körülötte fákkal.  Talán rézkarc lenyomat, vagy egy tusrajz reprodukció.  Ez az utolsó, amit tőled kaptam.

Már több mint fél éve gyötrődöm.  És butaság, de most már kényszer:  írnom kell neked.

Egy kertes házat ábrázol a lapod.  A kis terasza a mi hajdani teraszunkra emlékeztet.  Emlékszem arra a napra, amikor először engedtelek ki egyedül a teraszra.  Alig voltál egy évesnél idősebb. Kora tavasz volt. Alkonyodott, de még világos volt. Kinyitottam a nappali tolóajtaját, és előreengedtelek.  A nyírt tuja kerítés felett visszacsillant a vörös napfény az alattunk lévő város épületeiről. Megtettél négy vagy öt lépést, aztán megálltál.

– Ú! – mondtad, és forogni kezdtél magad körül – Ú, ú, ú…

Fölfedezted a kertet.  Addig csak a szobákat fogtad fel, néhány méteres határaikkal.  Most a kert nyílt meg előtted, és mögötte a város.  Talán ekkor jöttél rá, hogy létezik egy széles, határtalan nagyvilág.

Hálószobák is vannak biztos a lapon látható ház emeletén.  Talán olyan is, mint amilyen neked volt születésed után.  De sohasem aludtál el szívesen.  Mindig követelted, hogy még meséljek.  Alkudoztál, a rácsos ágyadból, s mondtad:

– Elmenni nem szabad!

És meséltem neked kitalált meséket, ha kellett sokat. A mókusról, aki könyörgött a favágónak, hogy ne vágja ki a fáját, a kisfiúról, aki kiszabadította az öreg király lányát.  Aztán énekeltem, amíg el nem aludtál.  Ezután csend lett, elcsitult minden hang.

Az volt az örömöm, hogy te vagy.

●

Magdikám, ma is ugyanaz volt, mint minden nap.  Végeztem azt, ami a dolgom volt.  Ez a nap is szürke volt, üres, és az élet így ment tovább.

Egy kis fa látható a ház melletti kertben a lapodon.  Arra a pici diófára emlékeztet, amit együtt ültettünk el, ősszel, amikor négy éves voltál.  Egyszer, a rákövetkező tavaszon, korábban jöttem haza, mint szokásosan.  Ragyogó, napsütéses, kellemesen meleg délután volt. Édesanyád a teraszon ült és almát pucolt.  Te vele szemben ültél, nekem háttal, ahogy jöttem felétek.  Amikor Édesanyád tekintete elárulta érkezésemet, visszafordultál, és örömmel kéredzkedtél föl a karjaimba, hogy puszit adjak.  Kaptam én is két jó cuppanóst tőled, és leültem a fonott székbe, te pedig befészkelődtél az ölembe.  Édesanyád ki akarta dobni az almahéjakat, de kértem, hogy hagyja ott a tálat.  Azt mondta Édesanyád, hogy éppen rólam beszéltetek, és kérdezte, hogy ugye én vagyok az, aki megeszi az almacsutkákat?  Bizony én vagyok az, válaszoltam, és elmondtam neked, hogy úgy eszem az almát, mint a lovak. 

– Mint a lovak? 

– Igen, szőröstül-bőröstül, az egészet megeszem! 

Néztük a kertet.  A szomszéd erdőcskében már virágzott néhány fa, és simogatott bennünket a koratavasz illata.  Eszegettük az almahéjat.  Közben a madarakról meséltél, amiket korábban láttál, és rámutattál a pici diófára, mondván, hogy arra is rászálltak.  Kérted, hogy menjünk oda, mert majd megmutatod, hogy hova.  Odamentünk és rámutattál egy kis ágra, amin én meg friss rügyeket láttam. 

– Ezek új hajtások, nézd, most már biztos, hogy ebből diófa lesz!

Te pedig, égnek meredő karral, a mutatóujjaddal a levegőben hadonászva, rajzoltál fölénk egy óriási nagy fát, és az elképzelt terebélyes lombokra mutogattál. 

– És lesz rajta sok dió?

– Igen, bár az nem egyhamar lesz!

– És majd ehetek belőle?  Megehetem?  Hamm? 

– Persze, hogy ehetsz majd belőle. 

Ahogy mentünk vissza a ház felé, komoly hangon mondtad:

– Mert én meg szoktam ám látogatni a diófát!  Néha elfelejtem, de azért sokszor meglátogatom. 

– Hát, akkor biztos nagyon szép diófa lesz, hogyha sokszor meglátogatod! 

A hajadban két piros csat volt, a lábadon fehér zokni és fekete lakkcipő.  Fehér ruhát viseltél.  Kék zsinór szegélyezte a matrózgallérját, és csillogtak rajta a fehér gyöngyház gombok.

Nagyon szép voltál és boldog.

●

Magdikám, ma is ugyanaz volt, mint minden nap.  Végeztem azt, ami a dolgom volt.  Ez a nap is szürke volt, üres, és az élet így ment tovább.

Összességében ez a képeslap egy saját rajzodra emlékeztet, amit a kórházban rajzoltál, amikor nagy beteg voltál, és amit aztán nekem ajándékoztál.  Olyan voltál akkor, mint egy kis, védtelen, ázott veréb.  Többször volt, hogy amikor a látogatásodra késve érkeztem, gyengéd szemrehányást tettél, és azt mondtad, hogy vártál már, hogy hiányoztam nagyon.  Sőt, volt, amikor rám telefonáltál, hogy hol tartok már? 

Amíg a kórházban voltál, sokat beszélgettünk.  Mindig kérted, hogy meséljek neked.  Egy alkalommal azt meséltem, hogy gyerekkoromban rádöbbentem, hogy benne vagyok a saját bőrömben, és ebből nem tudok kijutni.  Hogy az, aki én vagyok, az ebben a testben lakik, és nem mehet látogatóba máshová, nem tudhatja meg, hogy milyen más testben lenni.  És mondtam, hogy te is benne vagy a saját testedben, és te sem tudsz belőle kijutni.  De csak rajtad múlik, hogy ez a bezártság tényleges egyedülléttel jár-e, vagy sem.  Ugyanis bár az ember egyedül van a saját testében, áttételesen ki kehet belőle törni, ha az ember megnyílik mások felé.

Megkérdezted, hogy mi szerintem az élet értelme.  Azt mondtam, hogy erre nem tudok kielégítő választ adni, mert nem biztos, hogy ezt ésszel fel lehet fogni.  Biztos nem tudunk mindent, ami ahhoz kell, hogy erre a kérdésre jó választ adhassunk.  De nem szabad, hogy az a tény, hogy nem mindent értünk, megbénítson bennünket.  Mert van, amiről biztos lehet tudni, hogy jó.  Fontos, hogy hozzátartozzunk egy közösséghez.  Ahhoz, amibe beleszülettünk. Azt magunkévá kell tennünk, és azon valahogy segítenünk kell, lehetőségeink keretein belül.  És az is nagyon jó, ha az ember valami szépet tud alkotni az életében. 

Nagyon örültem neki, amikor végre hazakerültél a kórházból.  Büszke voltam rád, amikor láttam, hogy milyen hamar behozod a hosszú kimaradást az iskolából, és ismét kitűnő osztályzatokat hozol haza.

Ebből az időszakból származik az egyik legkedvesebb emlékem.  Este volt már, lefekvés ideje.  Nagy nehezen kergettelek el a házi feladataid mellől.  Kértem, hogy zuhanyozzál és feküdjél le.  Már hallottam a vízcsobogást, de te még visszaszaladtál hozzám, átöleltél, és azt mondtad, hogy biztos, hogy nem tudom felfogni, hogy mennyire szeretsz.  Aztán halkan súgtál valamit, amitől még mindig cseng a fülem:

− Jaj, nem élhetek nélküled!

●

Magdikám, ma is ugyanaz volt, mint minden nap.  Végeztem azt, ami a dolgom volt.  Ez a nap is szürke volt, üres, és az élet így ment tovább.

Boldogok voltak-e vajon a lapodon lévő ház lakói?  Mi boldogok voltunk eleinte a mi házunkban.  Nagyon boldog voltam, amikor beköltöztünk, és madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megszülettél.  Boldog voltam, amint láttam, hogy nősz, cseperedsz.  Láttam fejlődni az értelmedet.  Karomban hordtalak körben, a házban.  Mutogattál a tárgyakra, és nekem pedig meg kellett mondanom, hogy azokat hogy hívják.  Így tanultál meg beszélni.  Aztán játszottál, és lassan birtokba vetted a házat és a világot.  És minden érdekelt és mindenről tudni akartál.  Egyszer egy temető mellett mentünk el, és feltűntek neked a sírok.  Napokig kellett mesélnem neked róla, este, a lefektetéskor, három éves korodban, hogy miként kerülnek oda az emberek, mikor fognak majd föltámadni, és akkor majd hogyan kerülnek ki a nehéz márványlapok alól.

Szerettem volna nagyon, hogy legyen kistestvéred, hogy ne egyedül nőjél fel.  De Édesanyád ezt már nem akarta.  Sokáig nem vettem észre, talán azért, mert nem akartam belátni, amit most már tudok, hogy ő nem volt boldog a házunkban.  Lélekben egyre inkább eltávolodott, legalább is tőlem, de talán a házunk számomra varázsos világától is.  Aztán tényleg el is költözött.  Eleinte rövidebb időkre, aztán egyszer végleg elhagyott bennünket.

Csak ekkor jöttem rá, hogy a varázsos világunk eltört, és ettől elfolyt valahogy az erőm.  Kettesben éltünk ezután egy ideig.  Egyre többet ittam.  Gondolom, hogy azért, hogy elviselhetőbb legyen a magányom.  Azzal is áltattam magam, hogy neked is jó, ha úgy jövök haza, hogy a kedvem jobb.  De minden egyre rosszabb lett.  Most már látom, hogy azon a lejtőn, amire így ráléptem, nehéz volt a megállás.  Én is kórházba kerültem.  Aztán elvesztettem a munkahelyemet, azután pedig a házat.

Így kerültél a nagynénédékhez.  Szerencsénk volt, hogy kisegítettek bennünket, hogy magukhoz vettek, és neveltek.  Látogattalak időnként, amikor már jobban voltam.  Néha te is töltöttél nálam egy-egy hétvéget a panellakásban.  De ezek a látogatások nem mindig sikerültek úgy, ahogy szerettem volna.  Téged már más dolgok érdekeltek.  Néha csak ültünk ott, a sárga linóleummal borított konyha asztal mellett, hosszasan, némán.

− Mesélj! − szoktad kérni.

De én nem tudtam mesélni semmit.  Mit mondhattam volna a gyengeségemről, a kudarcaimról, a reménytelenségemről, a szégyenletes körülményeimről?  De te sem meséltél nekem semmit.  Ha belegondolok, sohasem meséltél tulajdonképpen semmit.  Ugyan miért?  Mert egy apa nem lehet barát?  Mert féltél tőlem?  Vagy talán azért, mert elesett lettem?

Egyre kevesebbszer jöttél.  Ezen nem is csodálkoztam.  És azon sem, hogy mihelyt megtehetted, elutaztál a környezetünkből, külföldre.  Írtál néha levelet, de leginkább csak képeslapokat.  Olyat, mint ezt az utolsót, amit már több mint fél éve bámulok.

Tíz éves voltál, amikor meghalt a nagybátyám.  Nálunk voltak a hamvai egy pár napig, amíg megszerveztük a temetését.  Nagy érdeklődéssel kérdezted, hogy mi az.  Aztán megkérdezted:

− Édesapa, hogy akarod, hogy eltemessünk, majd amikor meghalsz?  Így elhamvasztva, vagy koporsóban?

Nevettem ezen, és azt válaszoltam, hogy rád bízom, ahogy akarod, nekem akkor már mindegy lesz.

Arra nem számítottam, hogy egyszer nekem teszik föl a kérdést, hogy hogyan akarom, hogy téged hazaszállítsanak, elhamvasztva-e, vagy koporsóban?  Forgott körülöttem a világ.  Üvöltve rohangásztam körbe-körbe a nappaliban, miután megkaptam az értesítést, amely hírül adta, hogy motorbicikli baleset folytán elhunytál.

Hamvaidat az Édesanyám hamvai mellé helyeztük.  Jeges ridegséggel viseltem azokat a napokat.  Azt gondoltam, hogy mihelyt mindent elrendeztem, azonnal követnem kell téged.  Emlékeztem rá, hogy amikor azt mondtad nekem, hogy nem tudsz élni nélkülem, én azt válaszoltam, hogy én sem tudnék élni nélküled. 

És most itt vagyok egyedül, nélküled.  Hihetetlenül fáj.  De nem követtelek mégsem, mert nem engedhetlek még el, mert csak addig létezel, míg emléked fáj.

●

Ugyanaz lesz minden nap, az az örömöm, hogy te vagy.  Végzem azt, ami a dolgom, nagyon szép voltál és boldog.  Minden nap szürke és üres, jaj, nem élhetek nélküled.  És az élet így megy tovább:  létezel, míg emléked fáj, Magdikám.