(részlet a „Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát” című regényből, mely megrendelhető: undergroundbolt.hu)

Magányos vándor cammogott, fáradtan húzta a lábait a házak közti szűk sikátorban. Bár a házak csak nemrég épültek, hisz’ a negyed maga is egészen új volt, mégis már magán viselték a város minden kellemetlenségét: bűzlő csatorna az út közepén, a porban hentergő macskák, kutyák, melyek nem átallottak a lábadhoz kapni, ha közelmentél hozzuk. Dologtalan ingyenélők támasztották a falat szemökre húzott fejfedővel, üvöltve hancúrozó gyerekek rohangáltak, hogy szinte leverték a lábáról az idegent. A vándor nem törődött velük, a csúfolódásaikkal sem, ahogy utánozták sántálva fáradt lépteit. Különben nem volt feltűnő errefelé a magányosan bandukoló vándorember.

Mesterségének ismert jelképeit magán viselte – tarisznyájából jól láthatóan kikandikáltak a holló- és lúdtollak, övére akasztva pedig ott fityegett a kalamáris.

Régi ismerős volt őkelme: Dénes deák. Messzire került Sándor gazda tanyájától. Akármennyire is figyelmen kívül hagyta a csintalan gyereksereget, amint a sikátor végére ért, váratlanul elkapta egyikük grabancát.

- Merre lakik Pietro Todi a kőfaragó? – kérdezte a meglepődött gyermeket, s közben jól megrázta, hogy vegye komolyan a kérdést.      

- Jaj, a karom! Jaj, a nyakam! Engedjen el!

- Kérdeztem valamit!

- Jaj, mondom, mondom, csak engedjen el!

- Menj előttem, s mutasd az utat – parancsolta aztán, de a grabancát nem engedte el.

Sokáig mentek a tekergő utcákon, míg kiértek a kőfaragók negyedébe. Egy kapu előtt megállott, s bekiabált magas kamaszhangján.

- Domnu Pjetru!

- Kit keresel? – nyitotta ki a kaput egy köpcös bőrkötényes férfi.

- Dénes vagyok, és messer’ Alessandrotól hoztam üzenetet – fordította olaszra a szót.

Pietro Todi nagy ovációval fogadta a kijelentést és heves temperamentumát igazolva megölelte a deákot, hogy ropogtak a csontjai. A gyermek csak bámulta, hogy milyen nyelven hadarnak ketten, hadonászva, nagyokat kacagva.

- Mit állsz itt? – szólt rá Dénes deák. – Itt van a szolgálatodért egy rézgaras, és most menj dolgodra!

- Okos ember vagy uram és erős! Végig cipeltél a városon, minden emberrel megérted magad. Velem a csavargóval, a boltossal, a katonával, még ezzel a taljánnal is. Szeretnék a szolgád lenni!

- Minek nekem szolga? Mit tudnál értem tenni?

- Ismerem jól a várost, ami neked idegen. Ismerek mindenkit: fiúkat, lányokat, kereskedőket, katonákat, urakat, szolgákat, még a városon kívül tanyázó kunok közül is sokat. És vinném a szerszámaidat, tarisznyádat.

- Jól van!

Pietro, a kőfaragó odaadott nekik egy kamrácskát a műhely mögött. Dénes deák a holmijával éppen elfért, s Malaj, az új szolgagyerek a műhely sarkában kapott egy vackot.

Kőfaragó Pietro Todi bejáratos volt a fejedelmi udvarba, ismert szinte mindenkit, és Dénes deáknak megígérte, hogy bemutatja az udvari írnoknak, az ujgurnak.

- A kán udvarából hozta a vajda. Hasznos munkát végez. A fejedelem levelezését.

Az ujgur szívesen fogadta a deákot, kérte a fejedelmet, engedje, hogy mellette dolgozzon, segítsen a munkájában. Különösen, mivel Dénes deák tudott latinul, s még vagy 5-6 nyelven - az országban és a szomszédban élő népek nyelvén. Az írnok ellenben a mongol és török nyelven kívül csak most tanulta az ország, a palota beszédét. Mikor ezt meghallotta Baján, magához hívatta.

- A nagykán, a mongolok nyelvét ismered? – kérdezte mongolul.

- Jól ismerem és beszélem – válaszolta ugyan azon a nyelven.

- Jól tudom. hogy dózse Pietro de Gradenigo embere vagy?

- Mindent tudsz, asszonyom!

- Állhatsz az én szolgálatomra is.

- Állhatok…

- Önként!

A deák hallgatott, várta a folytatást. Baján is hallgatott, várta a választ.

- Fizetést ne várj, de a hálám lehet többet ér majd bármennyi aranynál.

- Rendelkezz velem, úrnőm!

Baján összehúzott szemmel nézett rá. Vajon őszintén mondta, vagy csak be akarta fejezni a beszélgetést. Vagy valami hamisság van a szavai mögött? Aztán elhatározásra jutott.

- Készülj útra! Hosszú útra.