Háttérben az éjszakai csillagos ég. Kétoldalt az utamon számomra még ismeretlen, ormótlan és tudom, hogy régi, majd egyre ismerősebb használati és egyéb tárgyak, gépek, szobrok; épületek és más, általam fel nem ismert alakzatok a „második sorban”, azaz mögöttük. 
Valahol ennél az eseménynél érzem meg azt, hogy minden Én vagyok, én MINDEN vagyok. Tehát mindenről tudok mindent, hiszen érzem is. Két erősebben tapadó élmény: hangyának lenni olyan érzés kívül-belül, mint amikor hangya mászkál rajtad, bizseregsz teljes valódban; bádognak lenni elképesztően ijesztő. Teljes tudatodnál vagy, érzékeled a teljes univerzumot, érzed a levegőtlen fojtogatást, az örök mozdulatlanságot, miközben feszít a benned rejlő energia.
Ahogy haladok, a tárgyak egyre nagyobbak, bonyolultabbak, még fel tudom ismerni, hogy mire valók lehetnek, majd egyre zsugorodnak, már nem mindig ismerem fel, mi lehet a funkciójuk, észlelni is alig tudom sebességem miatt. Nagyon sok van belőlük, dolgok, gépek, épületek, s belém villan: mindenről tudok mindent! Hol, ki készítette, mire való, meddig használták őket.
Magasabb rendű, vagy csak más fajhoz tartozó élőlényeket is látok. Igen hasonlóak pár sci-fi filmből ismert teremtményhez. Számolgatom, hányfélék. Van polipszerű, hosszú nyakú, vézna, nagy szemű… egyik sem tűnik olyan magasnak, mint én. Ott, röptömben gondolkodom rajta, és nem tudom eldönteni, hogy a filmek/regények befolyásolják az észlelésemet, vagy a filmek inspirálódtak netán a titkolt valóságból.
Tudom, most azért utazom, mert sok kérdésre kerestem a választ és nem találtam. Most megkapom. Tudom – mert mondta egy hang, pontosabban: megjelenik bennem a tudás –, hogy most megmutatnak nekem egy sejtet belülről, mert mindig kíváncsi voltam rá. Belemegyek fejjel előre és áthatolok rajta, közben pontosan látom minden egyes apró részletét, igen érdekes. Mellékesen átsuhan az agyamon a gondolat, hogy mekkora lehetek én közben. „Egy atomot is mindig látni szerettél volna közelről” – bukkan fel a fejemben az emlékeztető gondolat. Nem mondja senki, csak ott a közlés/ítélet (amennyiben valaha egy kijelentő mondat tartalmát így neveztük). És belemegyek fejjel előre egy atomba, látom minden apró részletét, forog körülöttem, fénylenek a részecskék, még vékonyabb fénylő csíkként maguk mögött hagyva pályájukat, amelyek egyre halványodnak, majd ahol elhalad a részecske, ismét erősebb fényt hagy maga után. És látom a kisebbet, még kisebbet – tudom, hogy azért, mert tudni akartam, meddig lehet bontani őket –, már nem is látom, olyan picik… aztán megérzem: nem lehet tovább menni, mert ott a semmi. Van semmi! Vagy inkább megsemmisülés. Fekete. Ott az univerzum széle. A túloldalon valami más kezdődik, oda nem lehet átmenni, az végzetes. Onnan visszatérek, biztos vagyok benne, hogy a részecske nem osztható a végtelenségig. Értem is, hogy miért. Tudom, hogy már felfedezték a legkisebb összetevőt, már csak egyvalami van hátra: ami nincs is. 
„Tudni akartad, hogyan keletkezett a világ” – jut eszembe. És most valaki-valami megmutatja. Nagyon egyszerű, nagyon világosan érthető, valami olyasmi, amit logikusnak nevezünk. Apró részletek villannak fel előttem, amelyek így visszatekintve leírhatatlanok. Örvendek, hogy végre megtudhattam azt is, miért pont annyi idő kellett hozzá. Hat teremtési nap.
Egy másik dolognak pedig hétlépcsős a felépítése, az is a legegyszerűbb formula. „Logikus”.
Aztán eljutok a Teremtőhöz. Tudom, hogy srégen baloldalt előttem, ott az Isten. De előtte még felvillan egy homályos kép jobbról: Kissé távoli, kapucnis, ülő alak, valamilyen köpenybe vagy lepelbe burkolózva, a színe bizonytalan, de inkább sötétbe hajló. 
Bizonyára egyik német író regényé­ben leírt jelenség folytán érkezett a kép – ez már az ész utólagos szava, de lehet, hogy másoknál is hasonlóképpen történik –, hogy tudjam, kiről van szó. A regény főhőse az Istent, a megvilágosodást kereste, hosszú út után odaért, odament, hogy megtekintse, ki van a kapucni alatt, s legnagyobb meghökkenésére saját magát látta. Végtelen kétségbeesés öntötte el, hogy odahagyta a szerelmét, mindenét a kívánt felismerésekért, és oda ért vissza, ahonnan elindult. Önmagához.
Az Isten van ott. „Tudom, hogy tudod, hogy tudom” alapon értem, hogy egy kis értelmet akart adni annak, ami szerintem értelmetlen. Itt maradni a Földön betegségem ellenére is.
Aztán visszajutok, fekszem ágyamon, tudom, mi történt, tudom, hogy van Isten, Ő teremtette a világot, és működteti. Csak ámulok, próbálom rendszerezni mindazt, ami tudomásomra jutott, de valahogy nem megy. Egyszerre tudok mindent és egyformán. Értek is mindent. Tudomásul veszem, hogy csak úgy történhetett meg minden, ahogy megtörtént, mert az volt a legegyszerűbb.
Nem emlékszem, meddig tartott ez az állapot. Tíz percig, egy félóráig? Aztán becsukódott a tudás kapuja előttem úgy, hogy a tudást a másik oldalra rendelte vissza. Csupán ennyire emlékszem.
Néha-néha vissza lehet pillantani arra a helyre, de csak pillanatok töredékéig.