Olyan a temető ma, mint a méhkas
az akácfavirágzásnak idején,
Emberek mennek a holtak kertjébe
gyászukat látványosan kifejezvén.
Kezükben virágok, s hatalmas szatyrok,
benne tárgyak, rivalizáló torzók.
Itt is eljátsszák az eszement versenyt,
ki többet, drágábbat, ki giccsesebbet.
Némely síron kocsideréknyi virág
adva a szeretettnek álszent súlyát.
Gyertyák, némely síron giccsesen több száz
gazdaggal versenyző rivalizálás.
Gyermekkoromban gyújtottunk egy gyertyát
ablakunkban, érezve lelkünk gyászát.
Sírjainkhoz vittünk egy szál virágot,
s kértük az Istent, hogy áldja őket ott.
Változott a világ, s a síremlékek,
s lett embert rokkanó rivalizálás.
Az élő ember sírboltokat, állít,
mérete lakóházakhoz hasonlít.
Évente egyszer a márványt beborítja,
virággal, gyertyával, álszent hamissággal.
Míg mások, már ekkor sem mennek oda,
hol szüleik, véreiknek van pora.
Sokakban a szeretet csak mondva él,
s átlépnek gyarlón a sírok tetején.
Fáj a lelkem látni e szörnyű közönyt,
embereket, emberbe halni jövőt.
Istenem én e csupasz sírok előtt,
imát mondok minden feledett holtért.
S tinektek, kik hasonlóképpen tesztek,
üzenem, szeretem igaz lelketek.
02.11.2012