Kedei Zoltán

Műhelytitok

Olvastam valahol: „Ha egy festmény titkát szavakban kimondjuk, a festmény nem festmény többé, és a titok nem titok többé.” Ez, magában műhelytitok is lehetne. Hamvas Béla szerint: „ …az élet akkor magasrendű, ha művészi.” Mennyiben kapcsolódik egybe a művészi a műhelytitokkal?  A poézis mindenható ereje által. A kapcsolatteremtés az értelem nyelvén történik, míg az elrejtett titok az érzelem hullámhosszán bontakozik ki, a művészetnek alfája és omegája.

Szétzilált korunkban keressük a szépet. Ennek érdekében vissza-visszakapcsolunk a múltba, téremlékében - a szép és a csodálatos mellett - megjelenik a bemocskolt tegnap is.

Magammal hordozom, magammal viszem a szép emlékeket. Vásznaimon nosztalgikus gondolatokkal és érzelmekkel elevenítem fel azokat a gyermekkori meséket és dalokat, melyekkel édesanyám ringatott álomba. Ezek a gondolatok és érzések kötik egybe az álomvilágot a valósággal, ezt veszi szárnyára a művészet csodavilága. Műtermi hangulatban - a múzsa segítségével - megszületik az a műalkotás, mely nem fog hasonlítani a természethez, sem a zártkörű valóság hétköznapjaihoz. Talán ez az a gondolat, melyben meghúzódik a műhelytitok. A kívülálló játékos folyamatnak tekintheti, mely csak részben igaz. Ne higgyünk maradéktalanul ennek a játékkedvnek, mögötte meghúzódik az emberféltő aggodalom is. Ez az aggodalom vezeti ecsetem, bár lírai szárnyak röpködésével próbálom színesre álmodni a sivár földet, és színekben igyekszem visszaadni az angyalok magasröptű táncát.

Legnagyobb műhelytitoknak a bonyolult kérdések naivságig való leegyszerűsítését nevezném, ahol az alkotás ösztönös, mesterkéletlen formában jön létre. A képek lüktetését, dinamikáját, erjesztőjét a 'naivitás' nyújtja. Magukon hordozzák az egyszerű próbálkozást, a tények felismerését, az élet igenlését. A szépet helyezem előtérbe, mert tudatában vagyok annak, hogy a szép iránti érzés megfosztásával üressé válik életünk.

Egy másik titok a képzeletbeli fátyol, az a szitaszerű fluidum, mely egyben védi is az alatta lévő anyagi értéket. Nem szükséges felbillentenem ezt a fátylat, ha elég kifinomult a látásunk, áthatolhatunk rajta, a finom szűrő segítségével átléphetjük a művészet szentélyének küszöbét.

A művészet nem sétatér, nem is a mindennapok sürgő-forgó vásártere, a művészet: templom. Lapjait színes nagy betűkkel maga az idő írja, s a természet forgatja.

A műalkotás olyan ünnepi pillanat, amikor lélekben feloldódunk, felemelkedünk, fölfelé szállunk, transzcendens állapotba kerülünk, talpunk alatt még érezzük a földet, de  lelkünk elindul, magasra száll, a művészet pályaudvara felé, és ahol megtalálhatjuk a minden dolgok örök titkának lényegét, a szépségben kiteljesedett harmóniát.