Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?
Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán!

   Lehet, hogy ez a nóta úgy alakult ki, hogy a Mezőségen járt a szerzője és megtudta, hogy itt van Májális! Persze ez nem olyan békés, Szinyei Merse Pál-os, zöldbeni piknikelés, hanem valami, olyan amit a legények tudnak és a lányok csak sejtenek, de ettől felpezsdül a vérük.

   Holdvilágos vagy sötét az éjszaka, mind egyre megy, május beköszöntének előestéjén, azazhogy április 30-án este titokban a legények bandába verődnek, gazdagok, vagy szegények, csak az számít, hogy mindez fertály szerint történjék, sőt azon belül is kisebb csoportok alakulnak és ezen az éjjelen messzire kerülik egymást, pedig mindenki tudja, hogy melyik kapu, kire számíthat úgy Felszegen, mint Forrószegen vagy akár Csipkeszegen.

   Igen, a kapuk számítnak és a kapuk mögött a házak, a házak befügönyözött ablaka mögött, pedig éjjeli hálóköntösben dideregnek a lányok és leselkednek kifelé, cifra kapujuk felé, álmodoznak arról, hogy vakkant majd a kutya és sötét árnyékok osonnak a kapuhoz. Persze ezek nem rosszakaró árnyékok, hisz ma van a szerelmi vallomások titkos éjszakája.

   Az okosabb lányok, leveszik a takarót az ágyukról és mezitlábukat papucsba dugják, lábon állva betakaróznak és úgy állnak az ablak mögött, hogy mindent lássanak, de őket ne lássa senki, és az árnyékok között felfedezzék majd kedves babájuk délceg alakját, amint nyúlánkozva a kaput díszíti. Aztán az árnyak tova suhannak, de egyszer csak egy magányos alak visszajön a homályba és a kapu körül valahova, láthatatlan helyre vonul vissza, őrködik hasadó hajnalig.

   Ez a szerelmi vallomás többet ér száz csóknál, pedig ezt egy egyszerű szolga is elvégezhetné, de itt az őrködés nem a tolvajok ellen, hanem a leányok becsületének a megvédése mellett szolgál. Annak a lánynak van becsülete, akinek ezen az estén zöldelő orgona ágat, orgona virágot vagy népiesen „zöldágot” tűzdelnek a kapujára. Minden szemre való leány, akinek csak halvány sejtelme van az érzelmekről, már számíthat rá, hogy az ő kapuján is megjelennek ezen az éjszakán a zöldágak.

   Persze a kisebb lányok korábbi időpontban leselkednek, mert azért a tizenkét-tizennégy éves legénykék, a konfirmálás előtt lévők, már éjfélre „hon” kell legyenek, így zajlik ez már évek óta. Ahogy a kicsik „elülnek”, előbújhatnak a nagyobbak, mivelhogy konfirmáltak már, nekik van kimenőjük hajnalig. Szerencséjük akkor van, ha ez az este szombatra esik, mert akkor csak a vasárnapi istentiszteletre, vagy nagymisére kell felkelni. De, ha ez egy hétköznapi este, akkor bizony nem is érdemes lerúgni a csizmát, csak éppen elnyúlni a szekér derekába lökött szénában, mert ezután az este után is hajnalban van a kelés, kell menni „szántani-vetni, ha élni kivánnak”.

   Azért érdemes a csűrben álló szekér derekában lefeküdni, mert így a zsörtölődő apa, aki már elfelejtette, hogy ő is így járt májális éjszakáján a babájához, mostani fia édesanyjához, annak idején, maga fogja be az állatokat a járomba és mégis megenyhülő atyai szívvel, hamiskás mosolyal az ajkán, szólítja szerelmetes feleségét, hogy indulhatnak, mert a „legén” már a szekéren van. Aztán menet közben felrázódik, kimegy az álom a szeméből a legénynek, de ennek az éjszakának a története, örökre megmarad emlékezetében és ha szerencséje van, akkor a szívében is.

   Volt abban a városkában, hogy nevén nevezzük, hát Széken, egy gazdag család a Filep Vilmosék családja, egyke „leán vót” Regina, a mostani Vilmosné és nagyon nagyra vágyott, lehet hogy Vilmos sem éppen az ő kapuját tűzdelte éveken keresztül Májális „éccakáján borostyán virágga”, mert hogy a Mezőségen ez az orgona hivatalos neve. De, hogy, hogy nem, Reginát hozzá adták Vilmoshoz. Lett „nékik is egy szem leánkájuk, mert ez a Regina valamit tudott, s ha ”úgy maratt, elhajtatta”, szólt az öregasszonyok, talán nem is alaptalan pletykája.

   Ez az egyke leány, akinek a keresztségben az anyja, az Erzsébet nevet adta, a monarhia császárjőjéről, mert ha ő már Regina, e fölött már csak császárnői nevet viselhet a lánya. Erzsébet azonban nem örökölte az anyja nagyravágyását, pedig következik az idei Májális és ahogy városokban szokás következik a Májális utáni esti bál. Széken, Sármáson, vagy Kolozson, Marosludason, vagy Radnóton a városi kispolgárság, de az egyszerűbb emberek is elmennek a bálokba, ilyenkor már Húsvét lejárván, kezdődhet a zajos mulatság és megindulhat a tavasszal és a természettel együtt kibontakozó szerelem is.

   Gyurinak hívták, azt a legényt a forrószegi bandából aki már régóta szemezgetett Erzsébettel, a vasárnapi istentiszteletek előtt és után, no meg néha, reméljük hogy az Úr zokon nem veszi, közben is. De, hát Reginának, aki csak a vagyont gyűjti mióta „firhe ment”, nem „dukált ez a legén, mert szegén”! Próbálta az árva szívű kis Erzsike elmagyarázni az édesanyjának, hogy nem érdekli őt a nagyváros, jól van ő itt a kis mezőségi városban is, a falusi körülmények neki igazán megfelelnek, mert ő inkább sok szép gyereket szeretne és egy szerető férjet, de az anyja nem hagyta magát rábeszélni, úgy viselkedett mintha ő menne újból férjhez, vagy talán a meg nem valósult álmodozásait szerette volna mindenáron a leánya „sorsa igazítása által kijavítni”, nem lehet tudni.

   Erzsike és Gyuri már régen megvallották egymásnak szerelmüket. Már öt éve is lehet annak, amikor Gyuri és a forrószegi legények, egy szép csillagos Májális éjszakán, először díszítették fel az Erzsikéjék kapuját szép fehér és lila „csokros borostyánnal” amiért az erdőre kellett menni, de a legényeknek ez csak szórakozás volt, nem fáradtság.

   Titokban mentek ki a forrószegi legények, lószekéren, minden évben, már két vasárnappal korábban az erdőbe a csokros borostyán bokrokhoz. Igaz, hogy a csokros borostyán termesztett növény, de az erdőszélen úgy hírlik, volt egy erdészlak valamikor és annak az elvadult kertjében vannak ezek a bokrok. Megmetszették illendően, két arasz hosszúságú ágvégeket vágtak, hogy jövőre is virágba boruljon, majd otthon a Gyuriék pajtájába, a bekerített üres juhólba tették vízbe, kinyílni. Senki se tudott a virágszedésről, csak ők.

   A felnőttek készültek a másnapi bálra, ami éppen vasárnap estére esett, a fiúk meg a mai Májális éjszakára. Gyuri is tervbe vette immáron a hatodik kapudíszítést, de szombat este lévén még egy kis „piacolásra” is sor került. Merthogy Széken az ódon, nagy református templom a három szeg közepén a piacon van. Ez előtt a templom előtt kanyarog lentről felfele, kifli formában a Nagyutca úgy, hogy a templom körül szabályos félkört ír le. Ez a félkör a Piac. Ide járnak minden szombat és vasárnap este a lányok és a fiúk népviseletbe sétálni, ismerkedni.

   Négyessével ötössével összefogoznak a lányok, a fiúk pedig ugyanígy egymás mellett mennek, köszönnek a sétálók egymásnak, aztán beszédbe elegyednek, a nagyobbak különvállnak a soraikból és kedvesükkel kézen, vagy karonfogva folytatják a sétát, ez a piacolás. Mindenki tudja, hogy a mai estén a piacolás rövid lesz, mert a legények indulnak Májálisozni. Azért ahhoz elég, hogy Erzsike könnyező szemekkel elmondja Gyurinak, hogy az anyja parancsára ők reggel kelnek és indulnak be Kolozsvárra, ami még Boncidán keresztül is, vagy ötven kilométerre van, de az anyja minden áron holnap este a Kolozsvári Kaszinó bálján akar lenni, mert állítólag várja ott Erzsikét egy nemesi származású úrfi, akivel „megcsinálhatod, édesem a szerencsédet, mi meg annyi kelengyét adunk hozzá, amennyi kell”.

   Gyurinak a vér a fejébe szállt, de nem azért mert hirtelen haragú volt, hanem azért, hogy az agya serényebben dolgozzon. A Gyuri bandája gyorsan hazakísérte a lányokat és hogy harag ne essék, mindenki együtt ment, így csak egy nyilvános röpke csókot kaphattak a lányok, de nem bánták, mert mindenki együttérzett Erzsikével és Reginát egyenesen a mesebeli gonosz mostoha királynőhöz hasonlították, akivel most „a hófehér paripán jövő” királyfi, azazhogy Gyuri, le kell valami módon számoljon.

   A fiúk behúzódtak a Gyuriék csűrjébe és tanakodtak, hogy mi lenne jó. Egyik azt javasolta gyújtsák fel az Erzsikéék szénakazlát, így biztos nagy ribillió támadna és nem indulhatnának be Kolozsvárra, de erről Gyuri hallani sem akart. Azzal egyetértett, hogy meg kell állítani Vilmos bácsit és Regina nénit, de hogy ebből kár keletkezzék és ezzel minden reménye szertefoszlodjon azt nem tudta elfogadni. Nem akart bosszút.

   Hát ezalatt körbe járt a pálinkás üveg, de csak módjával, a féliter tízenegyüknek csak a kedvét hozta meg, nyelvet oldott, „kereket olajozott”, és az olajozás meghozta a mindent eldöntő gondolatot! Azt mondja az egyik legény, hogy: – A hintó, a kocsi, fiúk! Ha azzal mennek, azzal kell kezdjünk valamit! És kezdtek is.

   Először a tervet részletesen megbeszélték, aztán elindultak a májális esti feladatukat végrehajtani. Miután minden kaput, amelyek mögött a kedvesek laktak szépen feldíszítették, visszamentek a Gyuriék csűrjébe egy végső megbeszélésre. Egyikük kátrány papírt hozott, a másikuk csirízt készített, Gyuri egy jó friss velőscsontot kerített és elindultak. Éjfél jól el volt már múlva. Gyuri a patak felőli kiskaput választotta, oda ment a Bodri kutyához és megmutatta neki a velős csontot, az úgy elkezdte csóválni a farkát, hogy rögtön megfeletkezett a házi feladatáról.

   Régi barátok voltak ők Erzsike, a Bodri és Gyuri, erre most ráfázott a derék házörző, mert Gyuri eloldotta a láncát és kivezette a patak partjára, ott a lánc végét egy fához jól odakötötte egy kötőfék darabbal, majd megkapta a velős csontot, hadd rágódjon rajta. Azzal a kiskaput belülről bezárta és így a csend még nagyobb lett. Jelt adott, hogy lehet kezdeni. Hárman a kapuhoz mentek, mint akik Májális éjszakáján rendes legényekhez illően zöldágaznak, ő pedig kettessével felosztotta a csapatot, a négy pár legény egyszerre ment a házhoz, osonva, nagy csendben, még az ablaknál virrasztó és imádkozó Erzsike se vette észre őket, csak amikor az ablaka teljesen elsötétült, akkor ilyedt meg egy kicsit.

   Erzsike miután megértette, hogy mi történik, szépen lehúzta a papucsot, és a hátán levő pokróccal együtt lefeküdt és betakarózott. Mély álomba merült. Arra ébredt, hogy az apja szinte tajtékot hányva jár kel a szobába és erélyesen megragadja a vállát:

   – Édes lányom, neked erről tudnod kell! Ki volt a tettes? Hogy mi ekkora szégyent keljen elviseljünk, ezen a szent vasárnapon! Én ezt nem bírom ki! Mondd meg ki tette mindezt!

   – Drága édesapám, nem tudom, hogy maga miről beszél, – szólt Erzsike alázattal, pedig tudta, azaz, hogy azt gondolta, hogy tudja.

   – Arról beszélek, hogy most harangozzák a templomba a gyűlőt, vagyis tíz óra van és mi nem keltünk fel, nem idultunk el öt órakor Kolozsvárra, nem ugatott a kutya, nem kukorékolt a kakas és a szobáinkban még most is korom sötét van. Valaki csirízzel bekente az ablakokat és az ajtót, és beragasztotta fekete kátrány papírral. Valaki kikötötte a kutyát láncostól a patak partjára és valaki szétszedte a kocsit darabokra az utolsó tengelyszegig, de ez még semmi, valaki odatámasztotta a lajtorját a szénakazal oldalához és oda felhordta az egész kocsit és ez még mindig semmi, ott összerekta. Úgy áll ott a kocsi mintha felszállásra készen volna, a rúdja lóg ki messze a levegőbe. A szomszédok, már sajnálkoztak is és ígérték, hogy holnap ha megvirrad, segítenek leszedni onnan. Anyád meg ott bömböl a konyhában, hogy oda az ő becsülete a nemes István úrfiék előtt.

   – Drága édesapám, jó, hogy most tudom meg, hogy István a neve annak a legénynek, aki miatt az édesanyám becsülete forog kockán, de az én becsületem és a Gyuriék becsülte hol marad, tudtommal az édesanyám becsülete meg akkor forgott kockán, amikor maga kérte meg a kezit, de azt maga becsülettel elvégezte húsz évvel ezelőtt! – és mély zokogásban tört ki a leány.

   Apa legyen a talpán, akinek ilyenkor meg nem lágyul a szíve! Hát, Vilmos bácsinak meglágyult, és leült az ágyra a lánya mellé, átölelte a vállát és egy könnycsepp az ő szeme sarkából is kicsorrant. A templomba nem mentek, nem ebédeltek, s már úgy tűnt, hogy a szégyent senki róluk le nem mossa, amikor úgy délután három óra tájban, tizenketten léptek be az Erzsikéék udvarára, a tizenegy forrószegi fiú, köztük középen Gyuri és mellette az édesapja. Vilmos bácsi kilépett a tornácra és fogadta őket.

   – Azért jöttünk, hogy megkérdezzük Vilmos bácsitól, – kezdte az egyik legény a szót mint vőfély – adná-e a mi György úrfi barátunknak az Erzsébet nevű leánya kezét. Egyben bocsánatot kérünk mindazért a kellemetlenségért, amit mi itt az éjjel okoztunk, ígérjük, hogy naplementéig mindent rendbe hozunk, csakhogy annyira megindított minket a barátunk szíve vágya, hogy tettekre szántuk el magunkat.

   – Add a fiamnak a leányodat Vilmos, mert tudod, hogy két hét múlva besorojzák, mert jő a háború! – Szólalt meg megilletődve az egyenes beszédtől a Gyuri édesapja.

   Így igazodott el a Gyuri és az Erzsike sora és Vilmos bácsi soha nem bánta meg, hogy ezen a délutánon a sarkára állt és nem hallgatott Reginára, aki hallani sem akart a „leánkérőről”, de ameddig a férfi viseli a kalapot addig „az asszon hallgasson”! Nyolc unokája született Vilmos bácsinak és még a nyolcadikat is megérte, hogy a lábán ringatta: „Höcc, höcc katona, lovagól a kisbaba!” Ezt a mondókát a családban mindenki tudta. Addig Gyuri is hazajött a háborúból. Igaz, hogy háromszor sebesült, de mindig felépült az Erzsike szeretetétől.

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2015. május 28.