Esti indulás előtt keresem a buszmegálló helyét, a központi autóbusz pályaudvar információs irodájában, érdeklődöm. Unalmasnak tűnő fiatalember nem is hallott a járatról, aztán kérdezetlenül meg említi, hogy bizony az a járat egy nagyon rossz hírű, lehet, hogy nem is indul, vagy ott hagy út közbe, stb. Értetlenül és tájékozatlanul állok előtte. Aztán kapcsolok, egy rosszindulatúan kishitű gonosz emberkével állok szembe, akitől egy információt kértem, és kapok egy teljesen mást. Hát igen, még jellemező ez a fajta magatartás ebben az itteni világban. A pályaudvaron bóklászó fiatal japán diákcsoporttól érdeklődöm angolul. És lás csodát, Ők rögtön készséggel segítettek, Budapesten! Aztán megjelent egy másik diák csoport Hollandiából, akik pont Kolozsvárra utaztak. Akár csak Én így hát közelükbe merészkedve hozzájuk csatlakoztam. Érdekes, mintha most már valahogy biztonságba éreztem magam. Csendes olvasás és enyhe bóbiskolás közbe megérkeztünk a határra. Egy unalmas tűnő szemüveges egyenruhás igazi román köztisztviselő „manó” megnézte iratainkat, agresszív és taszítóan zaklató tekintet nélkül. Eszembe jutottak a régi idők értelmetlennek tűnő vegzálások és zaklatások a köztisztviselők részéről, ami aztán az idő múlásával teljesen értelmetlenné váltak, hála a Jó Istennek és nem utolsó sorba, sokak akaratának! Szánalommal gondolok virtuálisan azokra az akkori belügyes emberkékre, akik annak idején félelmet keltettek a határt átkelőkben, is. Vajon azok a korrupt agresszíven zaklató emberkék miféle „nosztalgikus” gondolatokkal, emlékeznek vissza azokra az évekre, és vajon miféle belső lelkiismerettel? Mondhatják, hogy ők szimpla végrehajtók voltak, erősítve hamis ártatlanságukat. Hát ez egy gyenge vigasz lehet számukra, gondolom!  De szerintem megbocsájtanak önmaguknak, mert mások úgy sem tudnak megbocsájtani, és jobb útra térnek saját hitükben, szeretetükben, emberi szolidaritásukban.  Úgy gondolom, hogy a szenteknek is van múltjuk és a volt vegzálóknak is van jövőjük, ebben az új világban.

- Megérkeztem, egy kicsit korábban a kelletnél, a csodálatos napsütéses vasárnap reggelen a kolozsvári buszállomásba. Leszálltak a fiatal útitársaim is, közösen vártuk a tovább szállításunkat. Én a rokonságot, Ők pedig a félsziget fesztivál kis buszát várták. Én megreggeliztem kényelmesen és kávéztam egyet a csomagok sokasága és a fáradt hallgatag diákok között. Egyszer csak eljöttek utánam, és boldogan kis lendülettel bedobtam a kis gurulós bőröndömet a hátsó ülésre. Örömteli újra találkozás és indulás. A kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor kerestem a kis hátizsákomat, amibe az egészségügyi biztosításomtól a pénzemig minden benne volt. Nem találom! Na, bum, jó kezdődik a szabadságom!?!?!Hát ott maradt a buszállomás peronján a sok-sok diák csomagjai között. Gyors, visszaindulás a buszállomásra, az útkereszteződések piros jelzéseinél, lassan de biztosan végig pörgőt az elkövetkező napok képzelt eseményei. Jelentkezés a konzulátuson, ahol a hivatalnok szíves és felelősség teljes udvarias segítségével, visszakerülök abba az országba ahol most élek. Hiszen mint magyar állampolgárnak nem csak személyi kötelezettségei vannak, hanem bizony, felelősséggel is tartozik az állam, a polgárai iránt. De a felelőtlenségemnek következményei is vannak, ami bizony nem két fillér kerül. Ha esetleg nem tudom kifizetni a költségeket, akkor egy készséggel segítő bank előszeretettel ad kölcsönt, amit majd kamat kamatával szépen vissza kell fizetni. És csodák csodája, ott árválkodott a kis hátizsákom, érintetlenül a sok-sok csomag és lazán pihenő diákok között. A kedves rokon, csak annyit jegyzett meg, hogy „még mondjuk azt, hogy Romániába lopnak?!!!???”. Ez egy kicsit hiányos megjegyzés volt, hiszen a körülményeket is sokszor figyelembe kell venni. Közbe eszembe jutott az új alkotmány, ami a régihez képest „csak annyira” másabb, hogy ha régebb bajba került egy állampolgár azt rendszeresen magára hagyták, hogy boldoguljon, azzal a megjegyzéssel, hogy miért ment külföldre, hiszen minden, ami külföldi és más az „rossz ellenség”! Most már védelem is létezik, természetesen, komoly kötelezettségekkel. Ha hibáztál büntet, ha nem akkor felment. Ez egy óriási biztonságérzetet ad. Gondolom! A temető és az élő rokonlátogatásokkal teltek napjaim. A fiatalok elmesélték a sikeres és a sikertelenség élet élmény eseményit is, amit aztán hasonlóan viszonoztam. Gondolom, hogy egy erdélyi szokás az, hogy mindenki mindenkiről mindent tud, de még az is „ami nem igaz”. Ilyen színes az egész a belső rokonsági életkép. Ami számomra csodálatos volt, az a bizakodó optimizmus, amivel élik további életüket.

- Indulás Marosvásárhelyre, a kis autóbuszba, sokféle ember utazott. Mellettem ülő fiatal román diáklány telefonon osztotta meg valakivel az egyetemi felvétel eredmény élményeit. Két helyre is sikerült a felvételije, az egyik fizetős volt a másik pedig államilag támogatott, ami nem volt fizetős. Még bizonytalan volt, hogy melyik tanulmányt fogja folytatni. Ismeretlenül gratuláltam neki és azt tanácsoltam, hogy azt folytassa tovább, amit igazából nagyon szeretne, még akkor is, ha pillanatnyilag kemény anyagi áldozatokkal is járhat. Mert hiszen a tanulmányok befejezése után, egy életen át az óhajtott munkával végzi a dolgát. A másik felemen egy fiatalember szervezte telefonon az aratást a bérelt földjükön. Ekkor figyeltem fel egy kicsit arra is, hogy bizony az elmúlt évekhez képest most már a termő földeken látszik a tevékenykedő élet. Igyekeznek és ügyeskednek, még akkor is, ha esetleg nehéz.

- Barátaim gyerekei vártak, illedelmesen és kellő kölcsönös tisztelettel ebéd közbe egy kis terefere meg aztán egy kis életviteli szervezési program a következő tíz napra. Ahogy nekem, nekik is megvan a saját életvitelük és programjuk. Az enyém egy kicsit olyan, mint az a kölyökkutyáé, guruló labdát lát és csaholva fut utána. Majd mindegy, hogy merre gurul a labda, de boldogan megy utána, akár csak Én. A kedves jó ismerősök spontánul határozzák meg a napi programomat. Sodródva, szabadon kelek és járok. Fiataloknak megvan a saját élet világuk, így hát ritkán, futólag, találkoztunk a házba, főleg késő este, egy kis rövid élménybeszámoló után irány az ágyikó és alvás. A kutyus volt a közös gondoskodás - víz és kaja- kiinduló pontunk.

-  Csodálatos élmény felfedező vidéki tartózkodásom idején jöttem rá, hogy az egyik barátom fiatalabb is, meg érdeklődési világa is más, sőt a politikai világnézetünk is (ha van nekem ilyen?) különbözik. És mégis valahogy mindig kellemes a beszélgető együttlét, ahol számunkra meg áll az idő. Úgy gondolom, mégis, a szimpátián kívül, vannak közös értékazonosságunk, ami meghatározhatja a jó csevegő együttlétet. Például gyerek centrikus, bohém, érdeklődő, nem érték tagadó, kreatív, befogadó.  Szerintem, Ő a gyerekorvosok között a legjobb felnőtt körzet orvos, a felnőtt orvosok között a legjobb gyerek orvos. Én a testnevelő tanárok között a legjobb gyógytornász, és a gyógytornászok között a legjobb testnevelő tanár. Ugyan is két szakosok vagyunk és mind a kettőt, hivatásként gyakoroljuk. Még ami közös lehet, hogy a hivatásunkban úgy mond „szabadság harcosok” vagyunk, keresve és ritkán megkapva azokat a fórumokat ahol jobbá lehet tenni azt, ami már van. Gondolom, ezek az életélmények teszik közössé a tereferélő csodálatos élményvilágunkat, ami egyszer egy évbe adatik meg. Ja, és még van egy közös bennünk, hogy a fejünk a fülünk közt van! Ami meghatározó lehet!  

- Vízparti, kicsiny életembe éreztem a lelki szabadság igazi élményét. Úszkáltam és sétáltam szabadon, hiszen annak idején a belügyes valamint besúgó emberektől hemzseget a sokaság. Figyeltek, kérdőre vontak, lelki zsarolást és bűntudatkeltést hintették el annak ürügyén, hogy sok-sok külföldi van a környezetünkbe (Szováta), akik mind- mind egytől egyig ellenségek, és aki lepaktál az ellenséggel, az igazi belső ellenségé válik. Engem rettenetesen zavart az ellentmondásos gyanakvó mikró világ. Attól tartottam, hogy számomra örök ez a szörnyű környezet, minden lehetőséget megragadtam annak érdekébe, hogy haza meneküljek, Marosvásárhelyre. Sikerült a felszabadulásom, becsülettel, vagyis emberi becstelenségek és gazemberségek nélkül! Akkor csodálatosan megható élmény volt számomra. Igazán felejthetetlen.

Apropóként egy érdekes élménybe volt részem szovátán. Lassan, a tájgyönyörködtető hangulatából, úszkálok ki a vízből. Partra érve meglátok egy alakot, aki lesütött szemmel és olyan félszegen tesz-vesz a holmiijai között, a napózon. Nagyon ismerősnek tűnt és csodák csodája az egyik szekus, a valamikori sok szekus közül. Annak idején megalázóan tegezve és lekezelően sokszor kérdőre vonva zaklatott, szerintem ártalmatlanul. Izgalomba hozott helyzet „gyermekei naivsággal” illedelmesen odaköszöntem, természetesen, románul,buna ziua domnul Sabau( jó napot,Szabó úr), és tovább haladtam.  Csak annyit motyogott az óra alatt, hogy „buna”(jót). Aztán, olyan két-három méterrel vele szembe leültem, fixen néztem a homlokát a szemét és az arcát. Látszott, hogy nagyon zavarja a nézésem. Aztán egyszer csak odajött sunyis oldalgással majd pimaszul és fellengzősen azt kérdezte tőlem, hogy ismerjük egymást. Ezt, békát, már nem tudtam lenyelni, zavaromba nagy hangon mondom „ce vrei domnule de la mine, lasamam pace dute dracului, pentru ca ma deranjez.” (mit akar tőlem, uram, hagyon békén és menjen az ördögbe, ne zaklasson). Persze felfigyelt a sokaság a hangos szavaimra, és lás csodát, eliszkolt, mint egy patkány még a nyakát is behúzta. Valószínű még aktív! Kicsinyes visszaadási bosszúm ennyibe kimerült. Igazán megvallva, még egyszer nem tenném meg. Utólag, számomra, nagyon megalázó volt a viselkedésem! Gondolom, a halandóságom meg engedte ezt a kis rakoncátlanságot. Boldogan és véglegesen lezárva hagytam magam mögött helyet, és utaztam tovább a csodálatos élményvilágomban. Szép és jó volt!

2013.július.