Adalékok egy net-szótárhoz

          Az úgynevezett Z-nemzedéknek nem kell magyarázni, mit jelentenek a címbeli szavak, de „nekünk”, ikszeseknek vagy ipszilonosoknak nem árt. Ám, ha összeszámolnánk, milyen arányban oszlik meg a billyentyűbetyárok népes tömege, korosztályok szerint, akkor valószínű, hogy meglepődnénk. Lehet, hogy nyugdíjas vagy aktakukac, laptopközelben lévő, deresedő hajú képviselője több akadna, mint a számítógépe előtt ücsörgő vagy okostelefonját nyomkodó tinédzser.

          No, de vágjunk a közepébe. A minap azon töprengtem, miként szüremkedtek be mindennap használt nyelvünkbe, a közbeszédbe, a köztudatba, az eredetileg csak szűk körben, városi fiatalok szlengjében divatos angol, vagy egyéb kifejezések. Annyira, hogy már saját jelentéstartalommal is bírnak, mondhati könnyedén beágyazódtak a felnőttek gondolkodásmódjába, beszédstílusába is. Lásd a bulvárlapok szókincsét, a média felkapott szókészletét.

Itt vannak kezdésnek a mémek

          Az eredetileg a Richard Dawkins híres/hírhedt evolúciós elméletében szárnyra kapott szó a génekhez hasonló szerepet játszik.  Mint egy eleve adott, beprogramozott, átörökíthető és átörtökítendő „anyag”, csak, mint mondja Dawkins, nem csupán az emberi biológiára alkalmazható, hanem az egész kultúrára.

          Szokásaink, művészetünk is valamiképp egyfajta ilyen szelekciós elv szerint működik. Ahogyan a vírusok adják a parancsot: Másolj le! Ez a „fertőzés kultúrája”.

          A mém tehát azt jelenti: másolat, utánzás, hogy az értékesnek vélt szokást, divatot minden nemzedék átörökíthesse. Tudományos elmélet, sőt szakterület is született belőle, amit mematikának hívnak. Németh Gábor író-szerkesztő és Sebők Zoltán esszéista egy rádiós beszélgetéssorozatban is méltatta, melyből aztán a Kalligram Könyvkiadónak köszönhetően egy nagyszerű könyv is született: A mémek titokzatos élete címmel.

Ebben a könyvben a szerzők hosszasan tárgyalják a mémek okozta fertőzés, vagy élősködés kultúráját, ilyen nézőpontból fókuszálva a mi korunkra is.

          A mematika szerint a vírushoz hasonlóan a gondolatnak sincs önálló élete, nem tud fertőzni, csak akkor, ha van, aki befogadja, s így továbbadja. Kitágítva a gének hasonlatát és a fertőzés értelmét/értelmezését, ráhúzhatjuk az élet minden területére. Mindenre, amit az ember alkot, alakít, művel. Mondhatnánk, egy bolond százat csinál.

Erre alapoznak a reklámok, erre játszik rá a divat. Mi vagyunk a gondolat éltetői. A tyúkot nem önmagáért, hanem a tojás szempontjából kell nézni. A tyúk azért van, hogy tojjon, adja tovább a tojást. Nem beszélünk alkotásról, teremtésről, új érték létrehozásáról, hanem csak mémekről. Mémek vagyunk, akik másolják a régi korok mintáját. Nincs új a nap alatt. Minden mém: a szokások, a zenei vagy gasztronómiai ízlések, a hagyomány, a művészetek, a vallási ceremóniák.

Nincs semminek saját értéke, mélysége, hanem csak utánzat. Ide kívánkozik magyar nyelvünk hasonló jelentésű igéje is: mímel. Úgy tesz, mintha. Nem adja igaz önmagát: csak mímeli. Megjátsza, színleli.

          Mém az, ami másolható, és másolandó. Ha megfefel egy csoport vagy egyén elvárásainak, s van kellő ereje, nyilvánossága, hogy azt népszerűsítse. Erre nagyon jó felület a világháló. Internetes mémnek nevezik azokat a divatos és humoros képeket, rajzokat, szólásokat, melyek a virtuális hálón tűnnek fel, tematizálják a közbeszédet, a nap vicceként, beszólásaként, netán, mint „képtelen kép” tűnnek fel, hogy aztán hamar feledésbe is merüljenek.

Még ha sokan egyfajta, új, művészeti ágnak is szeretnék látni, tény, hogy általában nem komoly tartalmakról van szó. Inkább álságosak, hamisak, sőt jelentéktelenek. Az igazság oldaláról nézve jócskán azok.

Amit nem kap fel a média, amit nem reklámoznak, azt nem veszik. Hírverést akarsz? Készíts mémet! Szórd tele vele a világhálót, a sajtót! Amiről nem írnak az újságok, az nincs. S ezzel a manipulációval gyakorlatilag az úgynevezett értékszelekció is megtörténik. Ha nincs esélyed, hogy bekerülj a köztudatba, bármely zseniális találmányod, vívmányod, gondolatod elhal, szemétre kerül. Eddig még volt (egyházi vagy politikai, irányított) cenzúra, most a média dob föl, vagy ejt mindent, ami nem képes mémmé válni.

Egy ideig fetisizáljuk a legújabb cuccokat, divatokat (legyen az árucikk, menő szlogen), bálványistenként meredünk rá, utánozzuk a divatot, hogy korszerűek maradjunk, de gyakorlatilag csak a túlélésre játszunk. A mém meg fertőz és élősködik...

Csak az a kérdés, hol van a halhatatlan lélek, az istenképű teremtmény szabad szeretete? Ha helyettesíthetetlen Isten szemében, értéke mi máshoz fogható?

Mert a mémek kultúrája nem más, mint az eldobhatóság kultúrája...

Aztán ott vannak a zombik.

          Amióta a 60-as évektől kezdődően berobbant az amerikai-angol kultúrkörbe, számos jelentésátalakuláson ment keresztül. Első hallásra egy másnapos, alvatlan, üveges tekintetű, önmagának árnyéka-ember képe társul hozzá, aki csak úgy „néz ki a fejéből”, de nem érzékeli a valóságot. Ha azonban a kifejezés történetét vizsgáljuk, kiderül, hogy egy afrikai eredetű vallási hiedelem áll a hátterében.

          A vudu kígyóistenség, amely képes varázsolni, életre kelteni a holtakat, akik így, emberfeletti erejükkel az ember rettegett ellenségeivé válhatnak. Az amerikai popkultúrának és a horrorfilmeknek köszönhetően, az utóbbi évtizedekben a zombi újból „virágkorát” éli. A tudományos fantasztikumnak a mai, fiatalabb korosztályok körében is nagy keletje van. Előszeretettel menekülnek a tehnika áldásaiba, kivetítve rémálmaikat, frusztrációikat. Így akarják megmenteni tőlünk a többi bolygó civilizációját, esetleg a békaemberek sietnek segítségünkre, miután minden erdőt elégettünk s minden kőolajat kiszivattyúztunk.

          A zombik nem barátságosak. Mint öntudatlan ösztönlények, emberfeletti emberek, az élők lelkére vadásznak, szívják vérünket és agyunkat, valójában a középkori fekete mágia frissített változatai, akiktől félünk is, de akiket minduntalan mi kísértünk azáltal, hogy képben, hangban, szóban, testfestésben előhívjuk a fantázia világából. Egyfajta pótcselekvés termékei, akik bizarr beavatási szertartásokkal kapcsolatba is kerülhetnek velünk, meghökkentenek és borzalmat keltenek, ugyanakkor beteges képzelgésünkben mintegy előremenekülünk, noha tudjuk, hogy képesek elpusztítani minket.

          Jó lenne, ha nem játszanánk a bennünk és körülöttünk megbújó rosszal, ne élvezzük a fekete humort, mert ráfizetünk.

Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik...

És mit kezdjünk a trollokkal?

          A trollok eredetileg a skandináv mondavilág figurái. Amolyan emberszerű, természetfeletti lények, akik nem túl barátságosak, és az emberektől távol élnek. Külsejük kifejezetten csúf, nagy az orruk, a fülük, agresszívak, a „gonosz oldalon állnak”. Erősek és primitívek, mi több: emberevők. Okkal kell tartani tőlük. Görbe háttal barangolnak az erdőben, a vad természetben, megbújnak a fák, a gyökerek, a bokrok mögé, barlangokban tanyáznak.

          Az Északi Edda főszereplője is egyik ágon egy trolltól származik. Henrik Ibsen drámáját feldolgozva, Edvard H. Grieg norvég zeneszerző is hangulatos zenével adja vissza a Peer Gynt c. zeneművében a hegyi törpék táncát. A norvégok egyik tengeri olaj-platformjukat is így hívták. Viking harcosok sokszor látni vélték, ahogyan hegyi törpék vagy mamut óriások (trollok) letörtek egy darabot a hegyek szikláiból.

          A trollok elkerülik a napfényt, nehogy kővé váljanak, de a villámoktól is tartanak, mert azok széttörik őket. Állítólag azért tűntek el Skandináviából, mert nem bírták az állandó harangozást. Az északi népek nem kedvelik a trollokkal való találkozást. Aki nem hisz bennük, még annak is tanácsos jó viszonyt ápolni velük, és kellő távolságot tartani tőlük. Ezért nem illik őket provokálni. Karácsony táján ezért tesznek ki a ház elé egy tál kását, hogy szerencséjük legyen, és a trollok elkerüljék őket. Norvég földrajzi megnevezésekben, szuvenírjeikben gyakran visszaköszönnek a trollok.

          Az internetes „trollkodás” azonban nem norvég eredetű. Valójában angol közvetítéssel került a köztudatba: – trolling: értelmetlen dolgot csinál, provokál, gonoszkodik –, és azt a személyt jelöli, aki szándékosan vitát szít egy beszélgetésben, elrugaszkodva a témától, szétrobbantva a közösséget.

          Vizsgálták már lélekgyógyászok is ezt a jelenséget, és arra jutottak, hogy aki trollkodik, az valószínű, saját lelki és egyéb természetű hiányait próbálja álnév mögé bújva kompenzálni, bármibe beleköt, csakhogy zavart keltsen.

A trollnak általában:

• Örömöt okoz mások megalázása, leszólása.
• Ellenvéleményt nem tűr, miközben pökhendien erőszakos, sérteget és kötözködik.
• Gátlástalan, nem riad vissza az oda nem illő kifejezésektől, személyeskedéstől, célja elérésében nem ismer akadályt.
• Képtelen beleélni magát mások helyzetébe. Nem érez lelkifurdalást. Egy építő jellegű hozzászólást is azonnal lehord. Nem ostobaság, amit ír, csak hiányzik belőle a teljes empátia.
• Egyetlen célja, hogy belekössön a másikba, jól felhúzza-felidegesítse, és indulatokat keltsen. Sokszor az adott témától teljesen eltérő beírással bosszantja a többieket. Ezzel bomlasztja a közösséget.

          Mit tehetünk ellene? Ahogy a neten is kering a jelszó: Ne etesd a trollt! Vagyis nem kell táptalajt kínálni hergelő szándékának.

          Hadd idézzem néhány kommentelő ideillő megjegyzéseit is  a közösségi hálóról: „Aki a trollokat bántja, az maga is troll...”, „A trollok trollibusszal járnak...”, „Nem jókedvemből trollkodom, csak megfogadtam szüleim jótanácsát: ne hazudj!”, „Nem akarok belerúgni az egódba, majd megteszi azt a felettes én”...

♦♦♦

          Bizony, a céltalan, bicskanyitogató trollkodás – akárcsak a zombik és mémek világa – fölöttébb kóros jelenség. Nem elég, ha nem „húzzuk fel” magunkat miattuk.  Az sem, ha máshová kattintunk.

          Hiszen e „fene nagy” szabadelvűségben az ördögöt játszótársként kezeljük, negéden és viccesen provokáljuk. Eladjuk neki lekünket, méltóságunkat, isteni énünket. Cserébe a bóvliért, a giccsért. Észre sem vesszük, hogy ő játszik velünk. Majmot csinál belőlünk.

          Miközben Isten egy magasztos kalandra hív. A vele való találkozásra. Ha az ő partnerei, családtagjai lehetünk, akkor ne adjuk alább. Legyünk igényesek. Becsüljük többre hitünket, kultúránkat, emberi és hitbeli tartásunkat az ördög útszéli ajánlatainál.

          Álljunk ellen a provokációknak. Ne hagyjuk, hogy holmi övön aluli késztetések vezéreljenek, álságos okoskodások megtévesszenek, talmi csillogások lidércfényei elvakítsanak.

Ne az alvilág tetszését keressük, hanem lépjünk feljebb Isten közelségébe. Ahol igazi önmagunk lehetünk.

Vele, Benne kiteljesedve.

sebipáter