Fény öntötte el az utcát. Csillogott az esőtől még nedves járda. Valami különös vidámság villogott a levegőben, s az emberek arcán. A szembejövő ismerősök köszönésében is ez a vidámság jelentkezett. Cinkos mosoly bujkált a szájak sarkában.

A Városháza tornya is szinte mosolygott. A Kultúrpalota homlokzatán a két Bolyai domborművének szigora enyhültnek látszott, s a Főtért körülölelő paloták sem sugallták annyira múltjuk komor emlékeit. Széles jókedvvel nyargalt a Kossuth utca a Mezőség felé, s Teleki-téka előtti fák kopasz ágai a tavasz leheletére már duzzasztották rügyeiket.

Emlékeztek még a régi Köteles Sámuel utcára Marosvásárhelyen? A sarkán ott állott a Szülészeti Klinika – nyitott ablakain kiáradt az újéletek szívszorongató hangjai. Látom a posztózekés ifjú embert, ahogy a szemközti járdáról figyeli átszellemülten az emeleti ablakokat. Bemenni szigorúan tilos volt. (A rosszul értelmezett jogok és a kórházi fertőzések ismeretlen fogalmak voltak!) Egyszerre egy kórházi köntösbe öltözött fiatal asszonyka jelent meg a kitáruló ablakban, s így kiáltott oda a fiatalembernek:

- Mózsi! Holnap jöhetsz értem!

Nagy szó ez! A jövő ígérete…

Kicsi volt ez az utca, de megannyi emlékezni való sorakozott benne.

Ott volt a Minoriták udvarában a menza, ahol ebédet, s vacsorát kaptunk mi egyetemi polgárok. Ott lakott az utca másik felén Szabó Ernő érdemes művész, a „Szabó család” Szabó bácsija 1966-ig, haláláig. Közbül a Színi Akadémia, s vele szemben állott Molter Károly író, kritikus háza. Azé a Molter Károlyé, aki az Erdélyi Helikon egyik alapító tagja volt, s aki Móricz Zsigmondot is vendégül látta családi házában. A legenda szerint ott találta ki és mesélte el a „Volt egy török, Mehemed” című mesét a házigazda fiának, a négy-öt éves Barna gyerek kérésére.

Lám, mintha ma lenne, jön is szembe velem Molter Károly bácsi, hiszen, mint mondtam, ott lakott, elmaradhatatlan pipájával a foga közt. (Pipa dohányának somkóró illatát még ma is érzem.)

Megálltunk pár szót váltani.

- Hogy tetszik lenni, Károly bácsi? – kérdeztem udvariasan, tudva, nem rég jött ki a Klinikáról.

- Előfordulok – volt a lakonikus válasz.

- Mutatnék valamit – bizalmaskodtam, s fordítom ki a kabátom gallérját.

- Nekem is van! – szólott, és a szemében büszke, s mégis csintalan fények szikráztak, ahogy ő is megvillantotta kabátja hajtókája mögött a piros-fehér-zöld kokárdát.

                                           Bige Szabolcs Csaba