Akár hiszitek, akár nem, a tündérek mindig itt éltek és élnek napjainkban is közöttünk. Ez a mese a tündérlányok legszebbikéről szól, aki valamikor Erdély büszkesége volt. Mindenki csodálta szépségét, de leginkább kedves beszédéért, jóságos természetéért szerették. Ünő, mert így hívták ezt a tündérlányt, segített az embereknek gondjaikat megoldani, bajaikat orvosolni. Jótetteivel mosolyt varázsolt arcukra. Egy csikorgó téli napon,  Ünő a Radnai Havasok hótól sziporkázó világában járt. Körülötte meredek hegyoldalakon hókucsmás fenyők álltak vigyázó rendben, s az ég magasáról sziklás hegyormok őrködtek a fehér csendben nyugvó táj fölött. Ünő, míg e szépség erejétől lenyűgözve állt a hegyek lábánál, egyszer csak távoli furulyahangra lett figyelmes. A hang irányába nézett, s hát látta, hogy a magasban egy  tisztásról, magányos kunyhó kéményének füstje száll a kék égre. Vajon ki lakhat ott, oly közel az éghez? Mit nem adnék azért, hogy megismerhessem a hegyek titkait! Míg ő így gondolkodott, a lába elé ereszkedett az égből egy óriási madár és emberi hangon szólalt meg: Kedves Ünő, teljesítem kívánságodat. Ülj fel a hátamra, és mire háromig elszámolsz, már fenn is vagyunk a hegyoldalon. Ünőnek úgy tűnt, hogy álmodik, és álmában megvalósul, amire vágyott. Felült hát a madár hátára, jól megkapaszkodott annak tollaiban, és már emelkedtek is a magasba. Fenn a hegyoldalban jótevője letette egy házikó elé, amelynek küszöbén már várta őt a házigazda, egy daliás ifjú.      – Korongyos a nevem – állt elébe a legény –, a környékbeli juhok pásztora vagyok. Isten hozott ide, az örökzöld birodalmába, ahová a közönséges madár is csak ritkán téved. Lépd át küszöbömet, tűzhelyemnél melegedj meg!  Ünő belépett a kunyhóba és leült a kályha mellé a padkára. – Bizonyára megéheztél, mert az éles hegyi levegő meghozza ám az ember étvágyát – szólt hozzá Korongyos, miközben egy hordóból túrót, melléje forró puliszkát tett az asztalra, és biztatta a szépséges lányt, jöjjön közelebb, fogyasszák együtt az ebédet.  Mivel a téli nap már lemenőben járt, Ünő készülődött haza, de Korongyos marasztalta. Így a tündérlány az  éjszakát a hegyi kunyhóban töltötte. Tetszett a lány szelíd lelke a pásztorlegénynek, és az ő okos szava is a szép tündérlánynak. Nem volt csoda hát, ha egymásba szerettek, és egy szép tavaszi napon össze is házasodtak. Lakodalmukon a meghívottak vidáman járták a körtáncot a fenyőfák közti tisztáson. Azonban egy boszorkány, aki az emberek között rejtőzködött, nem nézhette jó szívvel boldogságukat, és ezért kegyetlen tettre szánta el magát. Egy nyári éjszaka egymás ellen uszította a Radnai Havasok fölött gyülekező fekete fellegeket. Csattogott az ég, a villámok ereje fenyőket hasított ketté, míg a hegyek menekülő állatok hangját visszhangozták. Egy rettentő erejű villám a pásztorkunyhót is porig sújtotta, és benne a fiatalokat hamuvá égette. Hamvaikból csodálatos hegypár magasodott az égre: Ünőkő és Korongyos, amelyeknek szépsége ma is elkápráztatja a Radnai Havasokba kiránduló emberek szemét.