Shirwane, a szőke nőstény oroszlán, érezte, hogy azon a hideg februári napon világra hozza ott a budapesti állatkertben, a számára kijelölt szálláshelyen, élete első királyi sarjait.  Basil, a dús sörényű apa, türelmetlenül járt fel és alá a kifutóban addig a pillanatig, amikor jelt kapott, hogy megnézheti nemes ivadékait, de csak tisztes távolságról, mert az újszülötteknek és anyjuknak pihenniük kell a fárasztó vajúdás után. Négy gyönyörű csöppséget látott pihegni párja mellett: két fiút és két lányt. Így elégedetten tért vissza fontos teendőihez, anyjuk gondjaira bízva a királyi csemeték nevelését, akik már születésük első óráiban rangjuknak és indiai származásuknak megfelelő nevet kaptak: Surina, Salina, Sinha és Sachim.

            Shirwane gyorsan visszakapta erejét, és attól fogva egyre nőtt az a vágya, hogy királyi anyateje ne csak testi tápláléka legyen utódainak, hanem azzal együtt magukba szívják az indiai ősök jellemvonásait is, azt az égi és földi tüzet, amely által állhatatos, igazságos, eszes, éber királyokká válhatnak felnőtt korukra.

Négy ivadéka közül különösképpen Sinha, a nagyobbik fiú, vonta magára anyja figyelmét, akin már pár hetes korában észrevette, hogy nem mindennapi küldetéssel jött a világra. Számára az istenek különös sorsot szántak, hisz már neve is, Sinha – Hős, azt sugallta, hogy olyan tetteket fog véghezvinni, melyek nyomán nemzedékeken át emlegetni fogják.  

**

            Csillagfényes éjszakába merült az állatkert. Szálláshelyeiken az idős állatok őshazájukról, a fiatalok a kifutók rácsain túli világról álmodtak.

            A telihold, míg az oroszlánház magas ablakában álldogált, elnézte, amint sugarai simogatják az alvó kisoroszlánok arcát. Sinha mocorgott nyugtalan álmában, és anyjának védelmét keresve, közelebb húzódott hozzá. Valóság és álom közt vergődve érezte, amint a titokzatos sárga korong fénye az ablaküvegen át reá vetül, és mintha vonzaná is maga felé, hogy kiragadva testvérei közül, elrepüljön vele egy különös világba. Megborzongott a látomás hatására. Felébredt. Szeme a fényes korongot kereste, de az eltűnt az ablak keretéből, és helyében millió apró csillag ragyogott.

            Sinha életében a következő hónapok tanulással teltek. Egyre éberebbé váló érzékeivel mind többet és többet észlelt környezetéből. Anyja tanácsait követve megtanult különbséget tenni a vakmerőség és a bátorság között. Kitartóan gyakorolta a türelmet és az állhatatosságot, ez által finomítva öröklött ösztöneit.

***

            Egymásba olvadva teltek a hónapok, míg a négyes ikrek életébe észrevétlenül beköszöntött az első forró nyár. Egy meleg augusztusi este a testvérek anyjuk intelme ellenére, úgy döntöttek, hogy az éjszakát házuk előtt a kifutóban fogják tölteni. A hold már jó ideje fenn ragyogott az égen, amikor a játéktól elfáradva testvérei álomba merültek. Csak Sinha nem bírt elaludni. Míg bámulta a magasban tündöklő kerek fényességet, egyszer csak kifinomult hallásával különös hangot észlelt. Mintha a távolságon is túlról szólt volna hozzá valaki: Légy mindig éber, és figyelj az ösztöneidre! Aztán a hang beleveszett az éjszakába.

            Sürgés-forgásra ébredt, amikor a család többi tagja már javában lakmározta a feltálalt reggelit. Ő is csatlakozott hozzájuk, de miközben éles fogaival tépte a húsfalatokat, nyugtalansága egyre nőtt. Aznap hiába várták testvérei, hogy részt vegyen közös játékaikban, ő elvonult egy távolabbi sarokba, és nem tett egyebet, mint éberen figyelt.

            Éjszaka torzonborz felhők vonultak az állatpark fölé az égre. Az állatok szálláshelyeiken meghúzódva nyugtalanul aludtak, érezték a vihar közeledtét. Csak Sinha maradt továbbra is a helyén a kifutóban és várt.  Látta, amint sorra eltűnnek a csillagok az égről, a hold is fedezékbe vonul, és mindent beborít az áthatolhatatlan éjszaka. Nemsokára éles villámok cikáztak ég és föld között, és a dörgések ereje félelmet keltett emberben, állatban egyaránt. Megborzongtak a fák, nyögött a föld, recsegtek-ropogtak az épületek, amikor egy újabb rettentő csattanás kíséretében az állatkert legmagasabb fájába belecsapott a villám, s a lángok szikraesőt szórva törtek az ég felé.

Sinhat akkor egy számára eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Megérezte a veszélyt, amely családját és a többi állatot fenyegette. “Csak te mentheted meg az állatkert lakóit! Kérj segítséget és megkapod!” – biztatta most egy belső hang, és ő nem törődve a félelmetes tűzzel, megállt a kert közepén, és arcát az ég felé fordította. Fiatal hangját szárnyára kapta a szél és repült vele esőfelhőkön túl a végtelenbe.

És egyszer csak többet nem röpködtek a villámok, a dörgések hangja is csillapult, s az ég megnyitotta áldást ontó csatornáit. A lezúduló eső megfékezte a tűz terjedését és nemsokára az utolsó lángok is ellobbantak.

            Hajnalodott már, amikor az állatgondozók megtalálták Sinhat a leégett fa közelében. Bevitték anyja lakosztályába, és ott testvéreihez bújva mély álomba merült. Álmában a csillagok körötte ragyogtak, a hold arca fényesen mosolygott rá, és e fenséges hangulatban hallotta, hogy az állatkert minden élőlénye az ő nevét suttogja: Sinha… Sinha… Sinha, a hős kisoroszlán…

 Epilógus:

 Sinha boldog álma

Felébred. Se csillag, se hold,

Csak  szokatlan csend körülötte,

És fény, mely az ablakon át

Most a napból árad feléje.

Gyomrát mardossa az éhség,

Ösztöne űzné vadászatra,

Mikor csorda oson holdas

Éjjel a hűs vizű forrásra.

Reggelijét tálcán hozzák elébe,

S míg éles fogával a húst szaggatja,

Kint a tömeg skandálja nevét,

Az állatkert hősét látni akarja.

Sinha gyakran érzi, nincsen ez így rendjén,

Rabságban élni? Ez hozzá oly méltatlan.

Őseinek földje hívja, csalogatja,

S ledönti a rácsot boldog álmaiban.