Tatárka sziklája

 Ha az erdélyi Beszterce városából a Beszterce folyó mentén fölfele indulunk, alig teszünk meg 29 km-t, máris a Kelemen-havasok északnyugati lábához érkezünk Borgóbesztercére. Itt, a vasútállomástól jobbra, a Tatárka folyó mentén folytatjuk utunkat, míg nemsokára az előttünk kitárulkozó hegy bal oldalában sok más különleges alakzatú szikla társaságában, megpillantjuk az erdő fölé magasló Tatárka szikla csúcsát. E sziklának története még ma is elevenen él, hisz a környékbeli emberek szájról szájra hagyták utódaiknak, hogy ami sok száz évvel ezelőtt ezen a helyen történt, soha feledésbe ne merüljön.

Üres volt a falu. A házak ablakai lélektelenül bámultak a kihalt utcákra. A tüzelőket akár a moha is benőhette, mert hetek óta emberi lélek nem lépte át a pitvarok küszöbét, hogy ebédet főzni tüzet gyújtson. Tatárok dúltak a vidéken, előlük bujdosott a falu népe. Mindenki a hegyek közé, erdők sűrűjébe menekült, ahol addig csak vadállatok húzódtak meg az emberek szeme elől. A falu kecskepásztora is, nyájával együtt,  sziklák hasadékaiban keresett menedéket. Kedvenc tilinkója némán lapult tarisznyája mélyén, hangja helyett esténként lelkének keserű sóhaja szállt az ég felé. Egy éjszaka, kecskéivel lemerészkedett egy hegyi tó partjára. Míg a kecskék csendben rágcsálták a bokrok tüskés ágait, ő  álmatlanul hevert subáján, és falujának sorsán töprengett. Hajnalban a szél egy ismerős dal foszlányait terelte feléje. Felkönyökölt subáján és úgy hallgatta a fülének igen csak tetsző dallamot. Eleinte azt hitte, képzelődik, de nemsokára szeme meggyőzte a valóságról, mert a derengő hajnal fényében a tó partján három tündérlányt pillantott meg, akik a dallam ritmusára könnyű körtáncot lejtettek. Koronájukon a felkelő nap fénye csillogott, és ruhájuk kecsesen ringott karcsú testükön.  A kecskepásztor kidörzsölte szeméből a káprázatot, és a látvány szépségének bűvöletében három keresztet vetett. Nemsokára, a tündérlányok koronáikat egy fűzfaágra akasztották, és egy kis frissítő fürdőre elmerültek  a tó vizében. Akkor a pásztor gondolt egyet, és a koronákat elrejtette tarisznyája aljában. Észrevették ezt a tündérek, és vagyont, boldogságot, hírnevet ígértek a pásztornak, csak adja vissza nekik, ami őket illeti. – Munkám után én is gazdag ember voltam. Családom körében boldogságban éltem, becsületem nyomán hírnévnek örültem az emberek között, de mindezeknek most vége szakadt – szólalt meg szomorúan a kecskepásztor. A hallottakra a tündérek haragja elszállt, és kíváncsian faggatni kezdték a kecskepásztort: – Mi okozza szomorúságodat? Mondd el, mi bánt, és mi szívesen segítünk neked. – Tatárok hordája fosztogatja népem. Feldúlták földjeinket, elhajtották marháinkat, földönfutóvá tették családjainkat. Ha segítetek megszabadítani a falut ettől a szörnyű csapástól, akkor én is visszadom koronáitokat.

A tündérek mélyen átérezték a kecskepásztor szomorúságát, és mivel az egyik a német, a másik a román, a harmadik a magyar nép sarja volt, nyomban felajánlották népük támogatását. Elsőnek a német tündér indult el segítségért, de nemsokára azzal a szomorú hírrel tért vissza, hogy az ő népe nem jöhet segíteni, mert megpróbáltatásaiban ő maga is segítségre szorul. Útra kelt hát a román tündér is, hogy segítséget hozzon, de ő is rossz hírrel tért vissza: – Falud sorsa, sorsa a többi román falvaknak is, segítséget mindnyájan csak Istentől remélhetünk. A harmadik tündér is bizakodással indult magyar népének támogatását kérni a bajba jutottaknak. A pásztor és a másik két tündér izgatottan várta visszatértét. A nap már delelőre hágott az ég boltozatán, amikor a magyar tündér újra megjelent a tó partján: – Ne féljetek, holnap az én népem kardot ránt védelmetekre, és örökre elűzi e helyről a bitorlókat! – hozta meg a jó hírt mindnyájuk örömére. A kecskepásztor tüstént elindult a sziklák közé, hogy értesítse a falubelieket. Voltak, akik kételkedve hallgatták lelkes szavait, hisz tudták, hogy magyar szomszédjaik is szenvednek a tatárok zaklatásaitól.

A következő nap hajnalán a hegyek felől kürtök harsonája jelezte a magyar csapatok közeledtét. A sokat szenvedett asszonyok és gyermekek térdre borulva fogadták a felszabadítókat, míg a férfiak csatlakoztak hozzájuk, és együtt még aznap rajtacsaptak a folyó partján tanyázó tatárokon. A váratlan támadás zűrzavarában  a tatárok fejvesztve menekültek volna, de minden oldalról a bekerítő sereg kardjával találkoztak. Volt, akit menekülés közben a tajtékzó folyó sodort halálba, másokat a magyar vitézek dobáltak kardjuk éléről a habok közé. Már úgy tűnt, hogy magja se maradt az idegen fosztogatóknak, amikor az utolsó kutyafejű egy fa mögül hátba akarta támadni a vitéz kecskepásztort, de annak társai elkapták az orvul támadót, felvitték a legmagasabb sziklára, és onnan ledobták a folyóból kiemelkedő hatalmas kövekre. Így lelte halálát az utolsó tatár, aki társaival együtt a borgóbesztercei embereket sanyargatni merte.

A tündérlányok visszakapták értékes koronáikat, és örültek, hogy jó szándékuk valóra válhatott.  A magyar sereg  hősiességéért nem várt jutalmat, de örökre magával vitte a borgóbesztercei emberek szeretetét. Azt  a sziklát azóta Tatárka sziklájának  és a sebes vizű patakot is a partján elterülő réttel együtt, Tatárkának nevezik.