Van egy falu, ahol a mégsem helyett azt mondják: csakse. És a mégse helyett is csak azt mondják: csakse.

Ha például a csordapásztor berúgott, és emiatt másnap nem tudott felkelni, így beszéltek:

– Csakse nem hajcsa ki a marhákat a Takány.

A pásztort mindenki Takány Pityókának ismerte. Aki még halottak napján kijár, váltig csodálkozik, hogy a kövén ez áll:

„Itt nyugszik Kapás Sándar, élt 64 évet.”

A kőfaragó nem dolgozik szótárból.

Aztán jött egy forradalom, és akkor azt mondták:

– Erős a szekuritáté. Csakse bukik meg Csauseszku.

Két nap múlva pedig már ezt:

– Csakse marad meg a diktát úr.

És nem maradt meg.

De akkor szabad lett mindjárt a falu, az emberek sok csomagot kaptak, kezdtek úri cuccokban járni, és már nézhették a júró nyúzt és a magyar tévét is. És aki akart, mehetett epret s málnát szedni Spanyolba.

Most azt beszélik, hogy mégsem lehet kint maradni, mert a spanyol államnak nem kell az idegen munkaerő.

Nem: csakse nem kell, hanem mégsem nem kell.

Ezek a magyarok a faluból, kilenc család; a többi csakis kint lakik. Magyarban. Már nem mondják azt sem, hogy egynégy osztály, mert az is megszűnt.

A romák is kiművelődtek. Miután a románok, tizenkét család, Olaszban telepedett meg, a romák vették át a Kalusárnak mondott népi táncot. Az a lényege, hogy felszalagozott cifra botokon lovagolva ugrálnak szépen, és csingilingel a sok apró csöngettyű a gatyájuk szárán. Közben ritmusosan kiáltoznak.

A régi világban a botot a románok macsukának mondták.

Aki arra jár, megbámulja az elkótyált bennvalókon emelt cinkpléh ragyogású úri palotákat.

Eszpányba a romák, akik szedik az epret és a málnát, vagyis csak szednék, de már nem szabad, alakítottak egy pompás zenekart és táncegyüttest, és úgy mondják maguknak, hogy Losz macsukámbosz.

Macsukámbosz de Tránszilvánijá.

Ez görögösen hangzik, de spanyol. Üss főbe, vagy a keresőbe, babráld ki, mit jelent.

Jól keresnek vele, mert hiába mindenfajta szorongatás, maradnak.

Ők lesznek Erdély spanyol csángói.

A szpénis romák őrzik a hagyományt. A románt s ha úgy adódik, a magyart.

Nyelvileg pláne.

Egyik karácsonyi-újévi hazanéző menyecskéjük magabiztosan jelentette ki:

– Jöhet ákár az Ármegédon is, mer’ mü egyelőre csakse nem még jüvünk haza.