Egész létéletünkben mindig tanulunk,
s hisszük, hogy mi tévedhetetlenek vagyunk.
Vajon van annyi tudás emberben jelen,
hogy állíthassa, hogy ő kész már mindenre?
Hogy tudja a választ az  összes kételyre?
A tudás halmaza a világmindenség,
határait ember nem érte el még,
bár sokan próbálták, küszködtek, nyergelték.
A tudást legtöbben itt jóra használják,
s vannak kik ez előnyt, gonoszságra váltják,
vakságukban az eszközt tőré formálják.
A tudás hatalom, bölcseknek szerénység,
az egyik szenvtelen, öli vele népét,
másik felemeli magához nemzetét.
A vak nem szégyell hitet, embert ítélni,
még a hívő tanul itt, megbocsájtani,
bölcs mindig tudja, Istennek kell dönteni.
Hát ti magyarok most hogyan gondoljátok,
s mi megmaradt belőletek, szétzúzzátok?
Veszik a nemzet s haza, s ti veszni hagyjátok?
Mondjátok vannak itt még élő magyarok?
Minek a múlt, s István, katolikus kereszt,
ha hazában mind pogányként viseltettek,
ha szeretett helyett csak egymást ölitek.
Nem látjátok fiainkat, menekülnek,
a nagyvilágban lassan, magyarként vesznek.
Ébredjetek s lássátok már be itt végre,
hazánknak elfogy így minden tisztessége,
nem marad fent semmi , mi még magyar lenne.
Nem tudom, hogy én itt a senki mit tegyek,
hogy végre valahára engem értsetek,
szépen kérem Istent, s hazát, megvédjétek.
Nincs nagyvilágnak másik ily szép országa,
hol ennyi hős kincseit védte, mint óvta,
zászlója alatt dől el nemzetek sorsa.
Légy büszke te magyar hős nemzetségedre,
s ne szétszaggasd az erőt, mind toljad össze,
bárhol éljen magyar, tiszta legyen szíve.
Mert tiszta szívvel maradhat fenn a nemzet,
a hitünk, Istenünk  a család, a gyermek,
a haza, anyaföld, mi igazán szeret.
03. 09. 2012