Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Magyarok a vitrinben
Könnyű néktek magyarnak lenni odaát, élnétek csak itt! – mondták gyakran rokonaim úgy 30-40 évvel ezelőtt, Erdélyben. De ők még a legridegebb, legembertelenebb időkben is megtartották magyarságukat, kisebb-nagyobb közösségeikben magyarul beszéltek, unokatestvéreim népitáncra jártak meg színjátszóba, ünnepeiken magyar dalokat és nótákat énekeltek, akkor is, ha a milic ezért megbüntette őket, s gyermekeik estvéli imádságába még beleszőtték, hogy „református magyar vagyok, halálomig az maradok, amíg élek, amíg halok, a hitemet el nem hagyom”.
Ha nagy véletlen egy-egy más nemzetiségű került a családba, az is rövidesen megtanult magyarul, hiszen természetes volt számára, hogy a befogadó közösség nyelvét használja a mindennapi érintkezésben. Persze, már akkor is akadtak olyanok, akik – a jobb érvényesülés miatt – románosítottak, így lett Kissből Chisu, Szilágyiból Silaghi, Nagyból Naghi, Kerekesből Chereches. A törtetőbbek még le is fordították családnevüket, belőlük lett Salajan (Szilágyi), Rotaru (Kerekes), Padurar (Erdei) vagy Morar (Molnár), de a lojalitás kifejezésére olykor elegendő volt, ha csak a keresztnév román megfelelőjét használták, például Sándor helyett Alexandrut vagy Ilona helyett Elenát. Nagyapám festett oláhoknak nevezte ezen ügyeskedőket, vagy megvetően legyintve mondta egyikre-másikra: rongyember volt mindig is. A nevükhöz s magyarságukhoz ragaszkodó szülők rendszerint lefordíthatatlan néven anyakönyveztették gyermekeiket - sok Réka, Zsombor meg Levente született akkoriban! A magukat átfestők aztán nem győznek „visszarendeződni” az állampolgársági kérelem benyújtásakor…
Az utóbbi közel negyedszázadban már nincsenek komolyabb kényszerítő körülmények, mégis sokan éppen most adják be derekukat, őshonos családok sora önként s dalolva hagyja el eddig féltve őrzött állásait. Hogy ne legyek szenteskedő, rokoni-baráti körből hozok példákat:
Karácsony lévén összejött a család, tizenketten övezik az asztalt, együtt van háromnemzedéknyi magyar, mégis, az egyik menyecske miatt, aki történetesen román nemzetiségű, s bár érti a magyar szót, mindenki az ő nyelvén beszél. Másnap másutt ugyanez megismétlődik, mert ott meg a nagylány udvarlója született regáti, s udvariasságból románul társalognak egész este. Már észre sem veszik, annyira természetes. A nővér morgolódására, hogy a saját házukban ennek mégsem kéne így lennie, megkapja: ne légy már olyan soviniszta!
S tősgyökeres magyar családok „echte” román szokásokat vesznek át! Például a 18 éves fiúnak „honi” módira majorat (mázsorát) dukál, ami már egy újsütetű habzsolás eredménye, egyfajta dáridó, melyet a szülők rendeznek csemetéiknek, mikor felnőtt korba lépnek. De nagyon elterjedt a martisor (márcisor), a román tavaszköszöntés is. Ilyenkor, március elsején, a fiúk megajándékozzák a lányokat egy piros-fehér zsinóron lógó kitűzővel, s nemcsak az eladósorban lévőket, már óvodától járja. Bár elsősorban a mennyiség a fontos s nem a megajándékozó személye, de az éppen aktuális szerelmestől nem kapni martisort, az megbocsáthatatlan bűnnek számít. Az így s ilyen körülmények között növekedett anyuka aztán egyenesen büszke arra, hogy kisgyermeke három nyelven tud válaszolni, ha kérdezik: magyarul, románul meg németül – mivel az apuka „németben” dolgozik, arra is tanítgatja, merthogy sosem lehet tudni… Az öregszülék meg forognak - ma még magyar feliratú - sírjaikban.
Hallom s olvasom, hogy Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken hasonló a helyzet.
Vannak azonban, nem is kevesen, határainkon túl, kik nyelvünk és magyarságunk megtartása érdekében komoly erőfeszítéseket tesznek. Tilalom ellenére például civil szervezetek önkéntesei kétnyelvű táblákat és feliratokat helyeznek el Szlovákia magyarok által lakott területein, vasútállomásokon, közintézményeken. S komoly nemzetközi visszhangja volt Lakó Péterfi Tünde marosvásárhelyi akciójának is, aki a közeli piacon - a kofák engedélyével! - minden árucikket kétnyelvű táblácskával jelölt meg. A reá kirótt tetemes büntetést 1, 5 és 10 banisokban gyűjtötte össze: „Az emberek megállítottak és kezembe nyomták a banisokat, amit össze tudtak szedni hirtelen a tárcájukból. A boltosok mind ideadták, ami 1 banis összegyűlt a pénztárban. Kérés nélkül. Mind biztosítottak arról, hogy mellettünk állnak. Köszönték a kiállásunkat az anyanyelvünkért”.
A civil kurázsi azonban, bármennyire is dicséretes és megható, ma már édeskevés! Ha a nemzet alapsejtje, a család önként hagyja veszni nyelvét, szokásait és hagyományait, ha a gyermekeket nem magyar óvodába és iskolába járatja, ha már otthon sem természetes az anyanyelv használata, akkor szinte észrevétlenül szívódik fel, olvad be a többségi nemzetbe a határon túlra szakadt magyarság. S hogy mennyire valós a veszély, arra hadd idézzek példát az egyik előző írásomra érkezett felvidéki hozzászólásból: „…az én városomban az ötvenes évek végén a lakosság többsége még magyar volt… 13 százalék alá csökkent pár évtized alatt. Ma Felvidéken már 1,3-1,4 millió volt magyar veri a mellét, hogy ő szlovák, sőt agresszíven támad az emberre, ha figyelmezteti gyökereire, hogy a nagyszülők még nem tudtak szlovákul – nemrég egy huszonéves fruska, aki maga is bevallotta, hogy az apja magyar, de ő már mukkanni sem tud, olyan magyarellenes kirohanást intézett előttem, hogy elállt a lélegzetem… 40-50 év múlva már csak vitrinekben fognak minket mutogatni – saját földünkön.”
(Megjelent a Magyar Hírlap 2014. január 11-i számában)
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Lucza Csaba Február 1, 2014, 5:01pm
-
Olvasva a cikket és a hozzászólásokat, megpróbálom összefoglalni én is a cikkel kapcsolatos érzéseimet és véleményemet. A Kárpát medencében élő magyarság asszimilációja tényleg nagy veszélyt jelent az egyetemes magyarság, élő kultúra, megmaradás szempontjából. Nagyarányú asszimilációról írtok Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján. Érdekel, mert én a magyarságomat, erdélyi magyarként élem meg. Bánffy-hunyadi születéssel, Szilágysági nagyszüleimmel és rokonaimmal, valamint Nagyváradon nőttem fel. Az utóbbi 20 év Magyarország lakossága, nehezen értette meg, hogy mi az hogy Erdélyi magyar és nem román, Felvidéki magyar nem szlovák, hanem magyar, Kárpátalján nem ukrán a magyar, hanem a testvérünk. Megalapították a Magyarok Házát Budapesten, megszervezték és én is részt vettem a Magyarok Találkozóján Bugacon,Kurultáj törzsi gyűlésen, ahol a hun birodalom 12 törzsének, nemzeteinek képviselői vettek részt, köztük székelyek is és számos Magyarországon kívül élő magyarok képviselői. Magyarországon Magyarok Háza, Magyarok találkozója, Kurultáj, finnugarizmus felülvizsgálata, székelyrovásírás megkérdőjelezése, nagyarányú ellenzése a székely autonómiának. Rengeteg kérdés merült fel bennem? Mi folyik itt? Magyarországon is a magyarul érzők és gondolkodók is kisebbségben élnek? Ideológiák mentális zűrzavarában, önazonossági bizonytalanságban, társadalmilag egy individualista szemléletű torzó. Sokszor eszembe jutnak az egymáshoz viszonyulásunk, mely annyira őszinték voltak, amikor találkozott magyar a magyarral a Fekete - tenger partján nyaralás közben, a legeldugottabb menedékházban, bajtársak a seregben, vagy az élet bármely területén. Kerestem, kutattam a válaszokat. Miért nem örül minden magyar a magyar sikernek? Miért nincs egy egységes összmagyarságra vonatkozó magyarságtudat? A véleményem az, hogy sajnos nem mindenki magyar, aki magyarul beszél és ezt alátámasztom "Magyarország néprajzi térképe. Szerkesztette: Gróf Teleki Pál, 1919". Pannon enciklopédia. A magyarság története. Szerkesztette: Kuczka Péter. http://toriblog.blog.hu/2009/02/26/nemzetisegek_magyarorszagon_i_re...
-
Hozzászólt Bálint Mária Január 15, 2014, 12:09am
-
Olvastam a cikknél is. Példának jó. Gyökeresen eltérő azonban a az együttélési helyzetek létrejötte. A svájci Uri, Schwyz, Unterwalden kantonok kötöttek önként szövetséget 1291-ben, amelyekhez sorra más kantonok is csatlakoztak, az utolsók 1815-ben. (Ezt sok erdélyinek tudnia kell, mert aki német nyelvet tanult, azoknak benne volt a tankönyvében.) Nyilván mindegyik az általa kialkudott feltételekkel. Van, amit csak félkantonnak neveznek, de ez a státusz semmiben sem érinti a nyelvhasználatot.
Az erdélyi magyar (és román, stb) lakosság feje fölött pedig a megkérdezésük nélkül emelték át a román határvonalat nyugatabbra - mondom mindenkinek 30 éve. Hogy tudják. Eleve bűnös népnek kiáltották ki a magyarokat mind a két világháború után, pedig egyiket se ők robbantották ki. A balsorsért részben mi vagyunk a felelősek. Ahogy Raffai egyik youtube-ra is feltett előadásában rávilágít: a magyar parlamentben az I. vh. előtt az ellenzék szószerint síppal, dobbal akadályozta meg, hogy emeljék a haza védelmére szánt költségvetést, stb. Ennél jobbak ma sem vagyunk - gondoljunk csak bele.
Azon országokat pedig soha senki-semmi nem ellenőrizte, hogy betartják-e a feltételeket,amellyel megkapták a magyarlakta területeket. Ez a gyakorlat ma is.
Érdemes azonban odafigyelni arra, hogy svájcban hányan beszélik a retoromán nyelvet. 180 000? Évtizedekkel ezelőtt a hivatalos jelentésben 40 000 volt. Ezek szerint, más nem lehet, kezdik vállalni a saját nyelvüket, sőt kezdik tanulni is. Tehát nem lehetetlen a folyamat visszafordítása. Azokat az intézkedéseket kellene tanulmányozni, amelyekkel ezt ott elérték. Néhány még eszembe jut, mert valaha tanulmányoztam Svájcot: Iskolákat építettek pazar felszereléssel. A retoromán nyelvet, nyelven tanítókat jobban megfizetik, kevesebben vannak egy osztályban (12- MAX 15), ahol vannak annyian, az "önkormányzatoknál" csakis saját nyelvükön tölthetnek ki űrlapokat, írhatnak kérvényeket... ez egyrészt a nemzethez hű anyanyelvi alkalmazottak feladata, a többieknek kötelessége, mert ha nem olyan űrlapot ad ki nekik, akkor jön a balhé. Tehát fordított a tendencia.
Németország 1995 tájékán hozott létre 6 regionális központot, amely az anyanyelvjárásokat védi. Német és valamely nyj. szótárakat adnak ki, s minden elképzelhető (van képzelő erejük!). Itt is fordított a tendencia, mint amikor a Hochdeutschot terjesztették.
Akarat kell, s mitagadás pénz is. Az meg nem fog nagyon szaporodni, ha vezetőink a befektetőket azzal csalogatják, hogy itt alamizsnát kell fizetni a magyaroknak. De velünk is baj van e téren (már megint). Egy hatalmas gyárban oktattam németet a dolgozóknak (német tulaj fizette). Azokat az igazgató havonta egyszer összehívta az udvaron a múlthavi eredménykiértékelés után, s esdekelt nekik... A lehetséges 100% helyett nem jutott 54%-nál magasabbra a termelékenység. Miért? Azt nem tudhatom objektíven elemezni. Nem tudom, mennyire érthető, sűríteni akartam.
-
Hozzászólt Ozsváth Sándor Január 14, 2014, 9:34pm
-
Ezt a hozzászólást Svájcból kaptam: „Kèrem èn 19 ota Svàjcban èlek. Svàjcban 4 nyelvet beszèlnek ; Német-Allemann nyelvjàràs [züridücs] Francia nyelvü Kantonok /"fèlkanton"-ok [ahol a nèpessèg fele fele nèmet/fancia nyelvü], Olasz nyelvü Kanton [Tessin] ès szorvànyosan Graubünden
Kanton egyes falvaiban is a nyelv olasz, aztàn van Graubünden Kantonban egy 4-ik nyelv a "Retoro-
man" egy LatinGerman nyelvjàràs [a romànhoz semmi köze] kb.180000 -en beszèlik. De egyik
nyelv sem uralja adminmisztrativ a màsikat, mint a romànok a magyart erdèlyben ill. a szlovàkok
a magyart a felvidèken.
A romàn/szlovàk nyilt magyarellenes kissebbségi komplex ezeken az orszàgokban törtènelmi hàt- rànyt okoz az EU-ban elszigetelödnek."
-
-
"Mi már itt románok vagyunk" - mondta egyik szilágyballai ismerősöm, pedig nem is tudja jól azt a nyelvet. Észleli magán azonban, hogy gyakran kell román kölcsönszavakat használnia, mert a hosszú elzártság következtében az erdélyi - de gondolom a többi -, kisebbség nyelvezete is másfele fejlődött. Régebb sehogy se kellett megnevezni a nájlon pungát, mert még nem létezett. Navétázás se létezett, mert a többség otthon dolgozott, stb. A globalizáció majd segít ezen is: angol kölcsönszavakkal lesz tele mindenütt a nyelvünk. Helmut Kohl se gondolta, amikor az EU hivatalos nyelveként az angolt hagyta jóvá, mondván "Európa úgyis németül beszél".
-
-
Személyes szatmári, bihari és szilágysági (több évtizedes!) tapasztalataim valamint friss gömöri és zempléni élményeim késztettek írásra - elsősorban. A szórványban vagy a szórványok szórványán élő magyarok sorsáról írni sem merek, pedig megmerítkeztem abban a világban is Újvidéktől Husztig, Belényestől Rusztig!
-
Hozzászólt Nagy Magdolna Január 13, 2014, 12:42pm
-
Elszomorító ezen példák sora nagyon. Kihalt, kihal lassan azon pedagógusok sora, akik még színjátszásra, népi játékok tanítására, néptáncra, közös tollfosztásra, gyümölcsfa ültetésre, palánta nevelésre, sorolhatnám... volt hivatott tevékenykedni oktató munkája mellet. Mindez alkalom volt a magyar gyerekek "egyben" tartására, pedig a falu másik fele lehet hogy éppen más nemzetiségű volt. Ki-ki élte a maga életét, anyanyelvén, nem volt keveredés akkoriban, ahogy említést teszel gyermekkorodból.
Innen adódhatott az is, hogy még szóba sem álltam csak a "mi" kultúránkon nevelkedett fiatalemberrel, ez nekem evidencia volt. Elnézést a személyes példáért!
-
Hozzászólt Boros Magdolna Január 13, 2014, 11:09am
-
"Komoly hátrányt jelent a román iskola az erdélyi magyar gyerekeknek" ...az alább idézett cikkből a hozzászólásokat is érdemes elolvasni!
-
-
Egy erdélyi hozzászólásból idézek: "Vagy itt a Facebook! Annak ellenére, hogy magyarul tanult/tanul mindkettő, anya a fiával románul beszél Fn-on...Neves magyar iskolában érettségizett, egyetemistaként a Ioan/Ioanakat köszönti, az Attila eszébe se jut!”
-
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz