Nem tudom,milyen édesanyának lenni.Nem tudom,milyen amikor bennem létre jön az élet,belőlem is, testemben hónapokon keresztül fejlődik egy másik test.

Nem tudom,milyen az a pillanat,amikor ki szeretne tekinteni már a biztonságos védőburokból,amikor mellkasomra teszik,amikor megnézem,hogy mindene megvan-e...

Nem tudom,milyen látni,átélni gyermekem első mosolyát,első próbálkozásait,hogy két lábra aljon.

Nem tudom,milyen hallani amikor első szülött gyermekem kimondja:"Mami".

Nem tudom,milyen amikor gyermekem az alacsony polcról kikapja az egyik könyvet és érdeklődve szeretné szétszedni,én pedig finoman bár ,mégis a kezecskéjére ütök,de gyermekem újra és újra leveszi a könyvet dacosan,huncutúl nézve rám,s én mindannyiszor a kezecskéjére legyintek.Nem tudom,milyen átélni,hogy ekkor már vörösen a dühtől,könnyezve kiáltja gyermekem:"Mami rossz!",ám édesapja oda duruzsolja fülecskéjébe:"Mami jó!",és ekkor derűsen ismételgeti egyben:" Mamijómamijómaaammiiiijóóóó!".

Nem ismerem az érzést,milyen amikor első alkalommal hagyom ott gyermekemet az óvódában.

Nem tudom,milyen átélni,átérezni gyermekemmel az első csalódást,a tőlem telhető leghelyesebben elmondani,hogy bizony lesznek még hasonlóak.

Nem tudom,milyen lázas gyermekem mellett virrasztani úgy,hogy a munkahelyemen,a gyermekkorházban mások gyerekeit gyógyítom,mégis mosolygok,viccelődöm,mesélek,elvégzem az otthoni teendőket,szerető felesége vagyok férjemnek,mindig csinos,,jó illatú,kedves vagyok.

Nem tudom,milyen éjszakákat átsírni lázadó korszakát átélő,makacs,önző gyermekemért,mégis nyesegetni a félrenövő ágacskákat,következetesnek lenni.

Nem tudom,milyen látni amint gyermekem felnő,értelmi világa,érzelmi világa már túlnövi az enyémet,titokban büszkének és elégedettnek lenni,mégis folyton félteni,aggódni.

Nem tudom,milyen elengedni a gyermekemet a szülői házból,hogy szerencsét próbáljon a határon túl,átélni betegségeit,lelki töréseit,hallani a telefonba elcsukló hangját,látni magam előtt arcán legördülő könnyeit,és rohanni hozzá amint csak lehet,átölelni,símogatni,dédelgetni.

Nem tudom,milyen haza várni gyermekemet.

Nem tudom,milyen édesanyának lenni,azt viszont igen,milyen Mamijó gyermekének lenni.

Tudom,milyen örömmeltelt voltam,amikor rodlival jött az iskola elé és énekelve,kacagva húzott hazáig.

Tudom,milyen amikor sétáink alatt megáltunk a bimbózó fák alatt és mesét font az ágak köré.

Tudom,milyen amikor felhők borították be az eget és azt mondta,hogy mögöttük most is ott a nap.

Tudom,milyen amikor anyaként szól hozzám,milyen,amikor a legjobb barátnőmként.

Tudom,milyen átélni amikor ekőszőr lett nagyon beteg és mentővel vitték korházba,és mennyire féltem,féltettem.

Tudom,milyen értékeket adott nekem amikor mesélt,símogatott,ölelt,dorgált,haragúdott...

Tudom,hogy amikor elhagytam a szülői házat olyan kincseket csempésztem át magammal,amiket csak ő rejthetett a szívembe,az elmébe,a lelkembe.

Nem tudom,milyen gyermekét az életre felkészítő,aggódó édesanyának lenni,azt viszont igen,milyen a szüleiért aggódó gyermeknek lenni,tenni azért,hogy a legjobb alapokra a tőlem telhető leg helyesebben építsem,fejlesszem mindazt ami csak Mamijó által adatott: az életemet.

Nem tudom milyen végtelenűl odaadóan,feltételek nélkül gyengéden átölelni felnőtt gyermekemet,szeretni őt minden gyengeségével,néha félre sikerült döntéseivel,dacosságával,iróniájával,lököttségével együtt,haza várni őt a nagyvilágból.Tudom ,viszont,milyen haza térni,hozzá bújni,felnézve letekinteni apró termetére,megpuszilni homlokát és azt mondani:"Szia,Mamijókám!De jó itthon lenni!"