Hullottak a bombák

 

   A városban a háború ellenére, vagy talán éppen azért élénk kereskedelmi és társadalmi élet folyt. Az emberek vásároltak, költekeztek, színházba, mulatókba jártak, a kocsmáknak, vendéglőknek, cukrászdáknak mostanig soha nem tapasztalt forgalma volt. Mann György ügyvéd úr is gyakori vendége volt a színházi előadásoknak, s az ismert vendéglőknek. Itt ismerkedett össze Aranyos Kálmán nagykereskedővel. Gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közöttük. A kereskedő csodálta az ügyvéd jogi ismereteit, ő pedig a kereskedő rátermettségét, nagystílű lezserségét, ahogy az üzleti ügyeit intézte, és szívesen igénybe is vette tanácsait. Mit és mikor vegyen, vagy mikor adjon el. Hatalmas raktárai tele voltak áruval, mikor mások hiánnyal küszködtek. Aranyos Kálmán cserében igényt tartott jogi szolgáltatásaira. A hivatalos találkozásokon túlmenően baráti viszony alakult ki közöttük. Így ismerte meg a vidám, minden tréfára kapható, duci Zsuzsikát, a kereskedő leányát.

   Nem telt sok idő, és az ügyvéd úr feleségül kérte Zsuzsikát.

- Kislányom, én nem ellenzem a dolgot, de tudd meg, hogy a vőlegényed házának nincs utcai ablaka, mert a kert közepén áll, hogy fogsz tudni az ablakban könyökölve figyelni a jövőmenőkre?

- Majd nézem a röpködő galambokat! – válaszolt a duci Zsuzsika hetykén – Azok is vannak olyan érdekesek, mint az emberek.

- Az állatokkal méred össze az embereket?

- Nézze édesapám, éppen olyan céltalanul röpdösnek ide-oda, mint az emberek az utcán. Kacagni kell őket.

- Ilyen oktalan teremtés ez az én Zsuzsika lányom! – fordult az apa a kérő felé – Gondolja meg, még van ideje, s ha így is kell, vigye!

   Így esett a leánykérés, s miután a templomban háromszor kihirdették, jöhetett a lakodalom. Nagy, cifra lakodalmat tartottak, még reggel is húzta a cigány. Úgy mulattak, ettek-ittak, táncoltak, mintha vesztüket érezték volna – vagy érezték is, hogy nagy veszedelem közeledik, nehéz idők jönnek a városra.

   A front rohamosan közeledett, már hallani lehetett, mint távoli égzengést az ágyúszót. Ijesztő muzsika! Aki csak tehette elhagyta a várost. Mann Gyuri a feleségét, a duci Zsuzsikát vitte el. Kivitte Kovácsiba, és ott a pap segítségével, aki ismerte Aranyos Kálmánt, elhelyezte egy családnál.

- Gyere gyakran, látogass meg! – búcsúzott Zsuzsika – Ketten várunk!

- Istenem, vigyázz magatokra! – ölelte meg meghatódva a feleségét.

   Könnyes szemmel kapaszkodott fel a csézára, hogy induljon vissza a városba. A boldogságát azonban beárnyékolta az aggodalom áldott állapotban levő felesége miatt. És az egész megbolydult világ miatt. Mi lesz velünk, mi lesz velük! Nyugtalanság kínozta, s amikor csak tehette kiment Kovácsiba a feleségéhez – minden vasárnap, és hét közben is sokszor, ilyenkor kint is aludt. Vigyázni akart rájuk. Így is fegyverropogás, harci zaj közepette szülte meg kicsi fiát a duci Zsuzsika, aki már csöppet sem volt ducinak mondható. Bába helyett a papné segítette a baba világra jöttét.

   A front napról napra közeledett. A hadvezetés az összes tartalékost behívta, de ez már nem segített megállítani az oroszokat. Mann Gyuri és Barcs Károly, lévén ügyes ügyvédek megúszták a behívást, Aranyos Kálmán pedig, mint hadi szállító mentesült a frontszolgálat alól. Vilmost, Péter Aladár fiát ellenben az iskolapadból vitték frontszolgálatra. Még a nyolcadik gimnáziumi osztályt sem fejezhették be a fiúk, gyorsított eljárással leérettségiztették őket, és indultak. Az érettségi megléte fontos volt a hadseregben betöltött helyzetük miatt. Az iskolázottak úgynevezett karpaszományosok voltak és a rövid kiképzés után rangot kaptak. Vilmos közömbös hangú leveleket írt haza heti rendszerességgel. A kiképzés után már lelkesebbnek tűntek a sorai, de az otthon utáni vágy átsütött rajtuk.

„Tizedes lettem. Karpaszományos tizedes. Ez itt fontos beosztással jár. A tisztek nagyon rendesek velem, majdnem közéjük valónak tekintenek. Anya, apa hiányoztok. Az új állomáshelyről írok majd később.” – írta.

   Ebből megértették, hogy Vilmost a frontra vitték. Szülei, barátai aggodalma kísérte útján, és rettegve hallgatták a híreket.

   A bombázások egyre gyakoribbak lettek. Mikor felüvöltöttek a szirénák mindenki igyekezett óvóhelyre húzódni, de különben be is terelték az óvóhelyparancsnokok azokat, akik kint maradtak. Még a lakásokba is beszóltak. Amerikai bombázok támadták a vasútállomást, de a polgári házakat találták. Sok ártatlan lelte halálát a romok alatt. Még a közkórházat is találat érte, fele az épületnek összeomlott, látszottak a félbevágott kórtermek, meg egyéb egészségügyi helyiségek bennük a megrongált felszerelésekkel. Hajnalka háza, a kórház mellett is súlyosan megrongálódott. Hátsó fala bedőlt, a tető nagy része is leszakadt. Kora reggel történt a bombatámadás, Malvina néni a házvezetőnő éppen a konyhában tett-vett, rámolta el a reggeli maradékát, a robbanás a földhöz csapda, de mivel a konyha nem szenvedett más kárt, minthogy kitörtek az ablakai, neki sem lett más baja az ijedtségnél. Hajnalka ekkor már a hivatalban volt, s nem is tudta meg, mi történt csak délután, mikor haza ment.

- Azt hittem, meghalok, drágaságom! – fogadta a házvezetőnő, Malvina néni, akit Aladár alkalmazott, amikor Hajnalkának adta a házat.

- A szobák használhatatlanok, a bútorokból alig valami maradt épen - folytatta.

- Túléltük! – summázta Hajnalka – Behúzódunk ide a konyhába, s majd csak megsegít az Isten!

- Erős a hited, kedves!

- Ez tart életben. Másképpen összeomlana a lelkem, akkora a súly rajta. Aggódom apámért-anyámért és aggódom magamért. Hova vezet ez az én életem, ez a vállalásom. Hogy a szerelmet vállalom a családommal szemben.

- Hát…

- Mi lehet velük? Megyek és meglátogatom őket.

- Derék elhatározás!

   Kapkodva öltözött és ment is ki az ajtón. Hátra sem nézett, nem akarta látni a beroskadt tetőt, az összedőlt falakat. Szinte futva tette meg az utat a szülei házáig. Az anyja meghallotta, ahogy bejött a kapun, s a lakás ajtajában várta.

- Na, itt vagy? Élsz még? – fogatta fagyosan.

- Anya, jól vagytok? Nem történt bajotok a bombatámadáskor?

- Akkor nem … - úszott el a válasz a feszült csöndben.

- Apa?

- Nem akar látni! Menj el! Ne gyere ide többet, ne hozz ránk újabb szégyent.

- De anya …

- Menj! - fordult el gyorsan, hogy nem lássa a lánya a szemébe toluló könnyeket.

   Az amerikaiak szőnyegbombázása nem csak a kórház környékét érintette, hanem szőlődombokra is bőven hullott a gyilkos lövedékekből. Ott nem is nagyon voltak óvóhelyek, csak hevenyészett bunkerekbe, árkokba húzódtak az emberek. Hajnalka csak másnap tudta meg az irodában, hogy mi történt a „hegyen”.

- Tímea még nincs bent? – lepődött meg, ahogy belépett, hiszen mindig ő érkezett elsőnek a takarítónő után – Csak nincs valami baj?

   Egy írnok körmölt a sarokasztalnál, s most ijedten felnézett, de nem válaszolt csak megrázta a fejét.

- Mondd már mi történt!

- Találat érte a házukat, s az édesanyja a romok alatt lelte a halálát. Akkor tudta meg, mikor este hazament. Ott találta Péter urat a romok felett zokogva. Barcs ügyvéd úr adott nekik szállást éjszakára.

   Déltájt hajtotta be Tímeát az irodába a túlzott kötelességtudat. Hajszolt tekintettel nézett körül, s megpillantva Hajnalkát, oda fordult:

- Most aztán szabad a pálya!

- Jaj, Tímea! Annyira sajnálom!

   Napokig nem szólt aztán senkihez az irodában, még az ügyfelek fogadását is a többiekre hagyta, csak ült az asztalánál szótlanul. A munkatársak is alig szólaltak meg, s azt is halkan.

- Összedőlt a házad? – kapta fel a fejét egy elejtett szó hallatán.

- Össze.

- Nem ver az isten bottal!

- Ne mondd ezt! Mindenkinek megvan a magáé! A szüleim nem fogadtak, elkergettek az ajtó elől, Malvina nénivel a konyhában szorongunk.

- De éltek!

Naponta ismétlődtek az ilyen összeszólalkozások.

   Aladár elhatározásra jut

 

   Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.

- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.

„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”

- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.

- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.

   Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…

   A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.

   Hősi halott, post mortem vitézségi érem…

- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.

   A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.

- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.

- Hallgatlak!

- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.

Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.

- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.

   Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.

- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!

   Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.

   Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.

- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét-

- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.

- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.

- Magától akarom hallani!

- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?

   A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”

 

   Mindenki menekül

 

   A fakereskedő, Hajnal Manó előre látó ember lévén, amíg még lehetett utazni kimentette a vagyonát Svájcba. Vejének is ajánlotta, társuljon.

- Nincs nekem vagyonom! – hárított Barcs Károly.

- Van két házad, szőlős kerted, földed a szomszéd faluban. Mind ebek harmincadjára kerül. Én mondom neked! Én, aki mindenre odafigyelek, s azt is látom, amit nem mutogatnak!

- Szerinted én mit tegyek?

- Tegyél mindent pénzé, váltsd valutára és vegyél aranyat! Abban áll a pénz. És igyekezz, ameddig be nem záródik csapda ajtaja!

- Olyan dolgokkal lepett meg, apámuram, melyek nagyon távol állnak tőlem. A jog, a törvények tiszteletben tartása tevékenységem lényege. Az üzleti élet csavaros útjait nem ismerem.

- Bízd rám magad, én elintézem!

   A fakereskedőnek megvoltak a maga útjai és gyümölcsöző kapcsolatai. Nem volt nehéz a vejét is meggyőzni, miután ezekről említést tett. Ludmilla mindenben egyetértett az apjával, így elhárult minden akadály a tervezett lépés elől. Néhány hét alatt mindent nyélbe is ütött Hajnal Manó. A veje átadta társának az irodát, mondván, hogy hosszabb vakációra készül és négyen – Ludmilla, a férje, apja, anyja vonatra szálltak, a Budapest – Zürich éjszakai járatára. Svájc nem fogadta őket tárt karokkal, egy hónap múlva tovább kellett állniuk. Hajnal Manó a jó kapcsolatoknak – üzleti kapcsolatoknak – köszönhetően mindig tudta mit kell lépnie, s mivel a ködös Albionban is voltak érdekeltségei, a hónap leteltével átkeltek a csatornán.

   Mielőtt elindultak volna Ludmilla behívta a szobájába Tímeát és átadva neki lakásuk kulcsát, s megkérte, vigyázzon a lakásra, ameddig távol lesznek.

- Lehet kicsit tovább maradunk távol, te csak vigyázz itt mindenre – mondta és megölelte a barátnőjét, aki könnycseppeket fedezett fel a szemeiben, amit akkor semmiképpen sem értett.

   Napról napra súlyosabb lett a helyzet. A rádió, az újságok, a falragaszok rugalmas elszakadásról, taktikai visszavonulásról beszéltek és a csodafegyverről, melynek bevetése már csupán napok kérdése. Az emberek tudták, vagy sejtették az igazságot és készültek a nehéz napokra.

- Ne pocsékold az ételt, mert nem tudjuk, hogy holnap mit eszünk! – gyűjtötte össze egy tálcára a levágott kenyérhéjakat nagymama.

- Csak annyi vegyél a tányérodra, amennyit megeszel! Ne hagyd ott az ételt, mindet egyél meg, ami a tányérodon van! – szóltak a következő intelmek.

   Ilyen, s hasonló beszédek hangzott el napirenden, inkább az idősebbek szájából, de a fiatalokat is megérintette a veszély érzete. Én csak azt nem értettem gyerek fejjel, hogy miként lesz holnap több az ennivaló, ha megeszem az egészet, amit elém raktak. Később, a háború után megtaláltunk a padláson egy csihányzsákban (nagy, öblös zsák) a szárított kenyérhéjakat – egy sem volt megpenészedve. Mi, gyerekek megtöltöttük vele a zsebeinket, játék közben lehetett ropogtatni, elverte az éhséget.

   Ki temesse el?

    Egy katonatiszt az elhárítástól állított be Aranyos Kálmánhoz.

- Készüljön! – szólott, miután bemutatkozott – Ön velünk jön! Kiürítjük a várost, és önre, mint a hadsereg szállítójára továbbra is szükség van.

- Van lehetőségem nemet mondani?

- Nincs!

- Feleségemet és kisfiamat magammal vihetem?

- Természetesen. Kocsit küldök önökért, egy óra múlva itt lesz. Addig készüljenek fel. Hosszabb távollétre számítsanak – s ezzel elment, hátra hagyva a gondot, a szinte megoldhatatlan helyzetet.

   Megértette, hogy a megszállt területen az ő jelenléte veszélyt jelentett volna úgy saját maga, mint a hadsereg későbbi tevékenysége szempontjából. Miután a románok elárulták a szövetségeseket, messzemenően megváltoztak a viszonyok – megnyílt az út a Kárpátokig, és tovább is az oroszok számára. Rövid időn belül a front már a város közelében húzódott. Olyan gyorsan kellett felkészülnie, hogy nem volt módja értesíteni se a vejét, se leányát, Zsuzsikát. Lakása kulcsát betette egy borítékba, és a házmesterre bízta, adja át Mann Györgynek. A kulcs mellett rövidke levelet is tartalmazott a boríték: „Bizonytalan útnak nézünk elébe, vigyázz a leányomra, a születendő unokámra, magadra és a lakásra”

- Mindenki menekül! – mormogta magában Mann Gyuri, mikor a borítékot kézhez kapta – Én maradok most is. Legfeljebb a cégtáblát újra megfordítom, vagy törölöm róla a Barcs nevet.

   Ameddig még lehetett utazni, Mann György kiköltözött Zsuzsikához. A háziak átadták nekik az egész házat, ők maguk pedig behúzódtak az úgynevezett nyári konyhába.

- Itt vagyok, hogy vigyázzak rátok! – ölelte meg a feleségét – Apád is rám bízott, mielőtt elment volna a visszavonulókkal. Az irodát és a lakást rábíztam Mátéra, a sánta irodaszolgára. Ha majd elcsendesednek a dolgok, visszamegyünk a városba.

- Szeretek itt lenni, nem kívánom a várost. Nem szórakoztatnak már az emberek, mint régebben. Itt a fiam, elég ő nekem, s ha még te is megjelensz, az már a kész boldogság.

   Sok idejük nem maradt egymásra, átdübörgött felettük a háború. A városért kemény harcok dúltak, kétszer is gazdát cserélt, végül az orosz csapatok elfoglalták. Kovácsiban is megjelentek a katonák, főleg, hogy összeszedjék, ami ehető, meg ami nem ehető, de számukra értékes. Például az órák – karóra, zsebóra. „Davaj csasz!” (ide az órát) volt a jelszó. Elrekvirálták vagy, ahogy abban az időben mondták elzabrálták, ami a szemük elé került.

   Zsuzsika nem várta meg ameddig elcsitul a harci zaj, megszülte kicsi fiát. A háziasszony a papnéhoz szaladt segítségért, mikor megkezdődtek a fájások. Bába csak a szomszéd faluban volt, s oda senki nem tudott a harcok miatt átmenni.

- Jöjjön gyorsan, tiszteletes asszony! – kiáltotta már a kapuból.

- Mi az, mi történt?

- Jöjjön gyorsan hozzánk, hamar, hamar!

- De tele van a falu idegen katonákkal. Oroszokkal. Hogy mernék végig menni a falun?

- Szül az ügyvédné, s én nem tudok segíteni, de maga tanult, okos asszony. Jöjjön, jöjjön!

   Kabátot kapott hátára, kendőt kötött, s indultak is lóhalálában. Út közben katonákkal találkoztak, akik valami mozdíthatót kerestek „ellátmányuk kiegészítése” végett, de azok nem törődtek a két ijedten loholó asszonnyal.

   A tiszteletes asszony nem okozott csalódást, olyan szakszerűen látta el a váratlanul nyakába szakadt feladatot, akár egy diplomás szülésznő.

- Honnan ez a szakértelem? – csodálkozott a háziasszony, aki végig ott téblábolt az esemény alatt. Vizet melegített, törölgette Zsuzsika arcát, homlokát, s elkérdezte százszor is, hozzon-e valamit.

- Értem én, hogy egy papnénak sok mindenhez kell értenie, de azért ez már, ez már… egy gyakorlott bábának is dicséretére válna – folytatta.

- Édesanyámtól tanultam.

- Mert ő?

- Igen, ő szülésznő. Okleveles szülésznő. Még ma is dolgozik. Kint van a névtáblája a bejárati kapu mellett.

   A harcok elcsitultából tudták meg, hogy a város elesett. Mann Gyuri bement a városba, megtudni, mi van a lakással, s az irodával. A város irányítását a katonai adminisztráció vette át, most kezdték felmérni az üres, vagy üríthető lakásokat, hogy elhelyezzék a tiszteket és az új adminisztráció képviselőit.

- Máté! – szólott a sánta irodaszolgához – Menj, hozd be a városba a feleségemet és kicsi fiamat. Fogadj szekeret, pakoljatok fel és gyertek. Én nem hagyhatom itt a lakást, mert elrekvirálják, ahogy kiteszem a lában.

   Másnap meg is érkeztek, s igazán nagy volt az öröm, hogy a sajátjukban lehetnek. Aranyos Kálmán lakását kisajátította a hadsereg, egy magas rangú tiszt kapta meg. Tímea sem járt sokkal jobban – a Barcs lakásba is egy tisztet költöztettek a tisztiszolgájával egyetemben. Tanult ember lehetett, mert bemutatkozott Tímeának, és jelekkel értésére adta, hogy vigyáz a berendezésre.

- Igor – mondta és magára mutatott, aztán a tisztiszolgára mutatott é s azt mondta: Grisa.

- Igor, Grisa – ismételte a lány, és magra mutatva mondta: Ibolya.

- Ibáliá – ismételte Igor a tiszt, s ezen a furcsa kicsavart szón jót lehetett nevetni.

   Egy pillanatra eltűnt a határ győztes hódító és legyőzött között, csak három fiatal volt; akik felett átröpült valami megfoghatatlan. Aztán el is szállt, mindenki ment a dolgára. Néhány nap alatt kialakult az új „lakók” rendje, reggel korán kelt a „puceráj”, kiszellőztette a lakást, előkészítette a kapitány ruháit, azaz nagy lendülettel kiporolta a zubbonyt és nadrágot, kisuvikszolta a csizmát, mosdótálban vizet vitt, a piszkos vizet kiöntötte, és így tovább. Zajosan jött-ment, tett-vett, fel is ébresztette a szomszéd lakrészben alvó Tímeát, aki a korai kelést arra használta, hogy kiment a piacra szétnézni, és a termelőktől megvásárolni a napi friss ennivalót. Kenyeret, vagy más pékárut sajnos nem lehetett kapni, s be kellett érni valami dohos régi lisztből otthon sütött lepénnyel, vagy máléval. Mire visszatért, a tiszt már elment a kaszárnyába nyitva hagyva az ajtaját, hogy a takarítónő a szomszédból, be tudjon menni. Ő takarított Tímeánál is.

   Egyik reggel hiába kopogtatott a Tímea ajtaján, senki nem nyitott ajtót. „Biztos még a piacon van” – gondolta az asszony -, majd később visszajövök. Később sem nyílt ki az ajtó. Még délután sem, amikor a katonák megjöttek. A szomszédasszony aggodalommal telve szaladt át hozzájuk és próbálta értésükre adni, hogy valami szokatlan dolog lehet, hogy a kisasszony nem nyit ajtót, vagy nem jött még haza. Igor is megkopogtatta az ajtót, majd megpróbálta a kilincset, de neki sem volt sikere. Megpróbáltak benézni az udvari ablakon, de semmit sem láttak, ekkor a szomszédasszony hívta a lakatos foglalkozású férjét, aki hamarosan kinyitotta a bezárt ajtót. Mind betódultak, és akkor meglátták. Ott feküdt a szoba közepén, a köntöse letépve, már halott lehetett hosszú órák óta.

   A katonatiszt elképedve nézett egyikükről a másikra, majd meglátta az asztalon a fél prófuntot. Nagyot ordítva megragadta Grisa zubbonyát, letépte a sapkájáról a csillagot, s pisztolyát a hátába nyomva kivezette a házból, és átadta az első szembejövő patrulnak.

   Az történt, mint részletenként kiderült, hogy a katona reggel a kenyérhiány okán megjelent egy fél komiszkenyérrel Tímea ajtajánál, aki éppen készült kimenni a reggeli szokott beszerző útjára. A lány gyanútlanul beengedte, s a katona rátámadt, befogta a száját, hogy ne tudjon visítani, de ahogy dulakodtak, kitört a nyaka. Grisa elvette a lakáskulcsot, a halott lányt ott hagyva kívülről az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s folytatta reggeli megszokott tevékenységét.

   Este a tiszt egy civillel tért vissza, aki körbejárta a szobát, és kiállított egy pecsétes papírt, hogy el lehet temetni.

   Ki temesse el? 

   A lakatos, a bejárónő férje elment az ügyvédi irodába tudván, hogy ott dolgozott Tímea. A cégtábla helyett csak egy névjegy méretű kiírást talált az ajtón: „Dr. Gheorghe Man avocat”. Bekopogott, de persze az ügyvédet nem találta ott, csak Mátét, az irodaszolgát. Elmondta neki, mi történt, s ő szedte a lábát, elsietett, hogy értesítse a gazdáját.

   Mann Gyuri, bocsánat Dr. Man Gheorghe intézkedett aztán a temetésről, és zárolta a hagyatékot. A Barcs vagyont is igyekezett biztonságba helyezni, ki tudja, mikor kerülhet elő valaki a családból, és követeli, ami a jussa.

 

   Kényszerlakhely

    Tavaszra kialakult az új államrend. A katonai vezetés a várost átadta a hivatalba lépő román adminisztrációnak. Az új kormány – a Groza-kormány - igazságügy minisztere Pătrășcanu lett, aki többek között azt a törvényt is kiadta, hogy mindazok, akik a négyéves magyar uralom alatt eladták az ingatlanaikat, visszakérhetik azt.

   Mann Gyuri az új rend híveként mutatkozott, és a tömeggel együtt éltette a színház előtt az őszi választások győzelmét. A kommunisták győzelmét. Ott kiabálta ő is a jelszavakat, skandálta Gheorghe Gheorghiu-Dej (ejtsd: Gyorgye Gyorgyiu Dézs) nevét. A kommunista főtitkár nevét.

   Ügyvédünk számára az új rend nagy lehetőségeket teremtett. Már azelőtt is foglalkozott, nem is eredménytelenül, ingatlanügyekkel, s ez mostani törvény kapóra jött. Visszaperelt saját magának három házat a városban, több gyümölcsöst és szőlőskertet a város határában. Mire a perek érvényesek lettek, bekövetkezett a pénzbeváltás, és ami pénzt a tulajdonosok kaptak, egyik napról a másikra elveszítette az értékét. Egy bérház értékéért alig lehetett többet venni, mint egy pár bakancs. A pórul járt tulajdonosok leszegényedtek, elveszítették vagyonukat, de Dr. Man Gheorghe tovább gazdagodott.

   A duci Zsuzsikát, aki átvészelve a nehéz időszakot újra visszanyerte gömbölyded alakját, aggasztotta ez a hirtelen gyarapodás.

- Ne vidd túlzásba, Gyurikám! Csak ellenségeket szerzel magadnak, a vagyontól nem leszünk boldogabbak.

- Butaságokat beszélsz! Most sincs több eszed, mint lánykorodban! – dühösködött.

- Most sértegetsz?

- Értetek teszem, amit teszek, hogy neked és Déneskének jó élete legyen.

- Akkor sem tetszik nekem, ha meg nem haragszol.

- Eh! Hagyjuk…

   Hasznot hoztak az újonnan szerzett ingatlanok, a beszedett házbér, az árendába kiadott kertek. Ment is ez néhány évig, de az erősödő népi demokrácia, a kommunista uralom nem tűrhette a tulajdont, a kizsákmányolás semmilyen formáját, se a gyár, malom, még a két segéddel dolgozó kisiparost sem, nem beszélve a kereskedőkről, háztulajdonosokról, földbirtokosokról. A vagyonokat elkobozták, „államosították”, a családokat, a gazdag polgárokat elüldözték otthonukból, kényszer lakhelyre költöztették.

   Gyuriék is költöztek. Vihették magukkal, ami rajtuk volt. Meg személyenként egy bőröndöt. Felkészülésre kaptak egy órát. Addig ott állt a ház előtt a szeku autója.

   Erdély keleti felébe vitték a családot. Egy elrekvirált pincelakásba költöztek be. Az volt számukra kiutalva.

   A hűséges Máté, az irodaszolga felkereste őket, s ez mentette meg a családot az éhenhalástól. A magukkal hozott készpénz elfogyott, és mivel a bankokat is államosították, a betéteket pedig zárolták, ott álltak a kétségbeesés, és az éhhalál küszöbén. De megjött Máté a sánta irodaszolga, és hozott mindenfélefajta otthonit – szalonnát, kolbászt, zsírt és néhány egyéb dolgot.

- Bodó néni az udvari lakó megmentett néhány dolgot, mikor mindenki hordott a házból, amit ért. Azt mondta az a karszalagos civil, aki irányította a kilakoltatást, hogy ami itt van, mind a nép tulajdona, s lepecsételte az ajtót. Alig ment el azonban az emberek letépték a pecsétet, betörték az ajtót, s reggelre nem maradt más, mint a puszta falak. Bodó néni is bement a többiekkel, s amit hasznosnak, vagy értékesnek talált összeszedte a kosarába.

- Mit csináljunk ezekkel? – kérdezte Zsuzsika – Nincs itt nekünk olyan luxuslakásunk, hogy kitehessük, megenni nem lehet.

- El fogjuk adni, s az árából egy darabig elleszünk, amíg adódik valami – jegyezte meg józanul Man Gyuri.

- Kinek adjuk el? Nem ismerünk senkit.

- Kiviszem az ócskapiacra, a zsibogóra! – találta meg a megoldást Máté.

   Valamennyicskét lendített az életükön ez a segítség, de rövidesen újból kenyérgondjaik lettek. Arra a pontja jutottak, hogy bármilyenmunkát elvállalnának, csakhogy keresethez jussanak. Az üveggyárban adódott munkalehetőség Zsuzsika számára, mint kisegítő takarítónő. Gyuri is mindenáron ki akarta venni a részét család pénzügyi gondjainak megoldásából. Egy szóval, szeretett volna valamilyen munkát vállalni. Ügyvédként nem helyezkedhetett el, mert a Kamarából, mint „burzsuj” elemet kizárták. Előbb segédkönyvelői állást szerzett a konzervgyárban, de igazából jogügyi tanácsadó volt, kistisztviselői fizetéssel, majd miután „megbocsátották” a múltját, s a személyi igazolványából törölték a DO jelzést, ami a domiciliu obligatoriu (kényszerlakhely) rövidítése, iratmásoló és fogalmazó irodát nyitott a törvényszék melletti kis utcában.

   Takaros kis iroda volt ez az iratmásoló és fogalmazó iroda. Még titkárnőt is alkalmazott, aki szaporán kopogtatott egész nap a Mercedes márkájú írógépén. Bár a bekeretezett ügyvédi oklevelét kiakasztotta a falra, ügyvédi munkát nem végezhetett, a tárgyalóteremnek közelébe sem mehetett, nem képviselhetett ügyfeleket, ellenben lemásolt, megfogalmazott bármilyen aktát, folyamodványt, beadványt, kérvényt. Jó kapcsolatot alakított ki az ügyvédekkel és szívesen ajánlott az ügyfeleknek megfelelő szaktekintélyt.

 

   Man Dionisie

    Dénes, a fiúk közben elvégezte az iskoláit. Érettségi után főiskolára készült. Langaléta kamaszból atléta termetű fiatalemberré nőtte ki magát, és jelentős sport eredményekkel büszkélkedhetett, mint a líceum kosárlabda csapatának oszlopos tagja. Az ország élcsapatai közzé küzdötték fel magukat.

   Egyik reggel Dénest behívták az igazgatói irodába. Egy sötét ruhás idegen fogadta.

- Ön Mann Dénes, illetve Dionisie? – kérdezte – Végzős diák, kosaras?

- Igen. Én vagyok. Miért?

- Megbízható, iskolázott kádereket keresünk. Érdeklődtünk, Dénes! Érdeklődtünk. Ismerjük családja múltját is, de ön elvtársam bizonyított. Mint élsportoló dicsőséget szerzett az iskolának, a városnak. Továbbtanulási, fejlődési lehetőséget adunk. Perceken belül ide jön az alapszervezeti titkár, és rövidített eljárással felvesszük a pártba. Mintegy kooptáljuk, mint a fegyveres erők reményteli tisztjét. Egyetemi felvételét és feltételeit magunkra vállaljuk.

- Nem egészen értem.

- Egyetemi felvételi vizsga nélkül iratkozhat be akármelyik karra, az egyetemi évek alatt minden költségét a hadsereg fizeti, illetve tiszti zsoldot kap. Tanulmányi eredményei szerint emelkedhet a rangja. Első éven zászlós, s mire végez, akár századosi rangig is viheti, ha jól tanul.

- Gondolkodom rajta!

- Gondolkozzon! Van rá egy félórája. Mi addig kimegyünk.

   Mire letelt a fél óra Dénes elfogadta az ajánlatot, … és elvégezte a Testnevelői Főiskolát.

   Kemény évek következtek számára. Edzések, versenyek, tanulás. Közben hétvégén, mikor mások szórakozni mentek, neki külön foglalkozást írtak elő. A sportban, a kosárlabdában sikert sikerre halmozott, bekerült az országos válogatott keretbe, és sokat járt külországokba meccsekre.

- Milyen jó neked, hogy annyi külföldi országot megismerhetsz! – áradozott a kis barátnője.

   Dénes büszkén kidüllesztette a mellét, aztán meggondolta magát, s legyintett.

- Ne gondold, hogy láttam bármit is a szállásunkon, s a pályán kívül.

- Nem hiszem!

- Egyetlen egyszer történt meg, hogy elvittek szórakozni, illetve egy előadásra.

- Meséld el!

- Moszkvában voltunk a 10. Ifjúsági Világbajnokságon. Tudod, egy külön várost építettek Moszkva mellett a sportolók részére. Voltak ott lakóblokkok, étkezdék, edzőtermek, sportpályák. A versenyek idején ki sem kellett innen menni, mert itt minden megvolt. Egyik szabadnapon, mert a versenyek között volt ilyen is egy-egy, elvittek úgy kétszázunkat a nagy színházba. Bolsoj Teátr a neve. Valami híres darabot adhattak elő, mert a nézőtér színültig tele volt. Mikor mindenki elfoglalta a helyét nem a színészeket tapsolták, hanem egy díszegyenruhás katonatisztet, aki a fő páholyban jelent meg és integetett a két kezével.

- A darab miről szólt?

- Nem tudom, mert oroszul beszéltek.

- Akkor nem is tetszett, ugye?

- Csak a közönség, aki a színpadnak hátat fordítva a parancsnokot, a generálist tapsolta.

- Ezért a sovány élményedért nem irigyellek!

   A napok, hetek, hónapok teltek, s Dénes minden idejét igénybe vette a maga elé állított mérce megtartása. Még szombat-vasárnap sem tudott hazamenni, olyan szoros volt az időbeosztása. Szünidők esetén is csupán egy-két napra látogathatott haza. Az edzések mellett katonai kiképzésen is részt kellett vennie, úgy gyakorlatilag, mint elméletileg. Azaz a harckészség mellett megtanították majdani feladatai minden csínja- bínjára.

- Kisfiam – fogta meg a karját az édesanyja -, hova sietsz? Alig jöttél haza, máris menni készülsz. Olyan ritkán látlak!

- Edzőtáborba megyek, édes.

- Edzőtábor, edzőtábor, de szeretnénk, ha kicsit itthon is lennél!

   Dénes nehéz helyzetbe került, mert otthon nem mondta el, hogy szerződést kötött a hadsereg legnépszerűtlenebb részlegével, melyet a köznyelv szeku néven ismert. Tudta, hogy édesapja, enyhén szólva nem venné jónéven ezt a döntését, hiszen mindenét éppen a rendszer és élcsapata a securitate okozta vagyona, és egzisztenciája elvesztését. Mindenféle mesével próbálta Dénes kimagyarázni állandó távollétét.

   Így teltek el a főiskolai évek. Man Gyuri büszkén emlegette a fia sportsikereit. Az ügyfeleit is sokszor ezzel traktálta.

- Ügyes gyerek! – jegyezte meg Kobát Józsi, az egyik ügyfél, aki méltányossági kérelmet akart benyújtani.

   Elmondta, hogy akaratán kívül, naivul összeütközésbe került a büntető törvénykönyv kábítószer birtoklására vonatkozó paragrafusával. Ez úgy történt, hogy táras kiránduláson vett részt az ONT (Oficiul Național de Turism - Országos Turisztikai Iroda) szervezésében, Isztambulban. Az utcán vásárolt egy doboz cigarettát, amit az árus nagyon agyondicsért. Mikor jöttek át a határon ebből lett a baj. Az ellenőrző pult fölött egy rúdon nyolc-tíz papagáj tollászkodott, kotyogott, de vámosok rá sem hederintettek. Jöttek az utasok rendre, föltették a csomagjaikat, a vámosok rápillantottak, s legtöbbször továbbot intettek, de a Kobát Józsi bőröndjére egymást lökdösve leszálltak a papagájok. A vámosok egyből megélénkültek, szinte feltépték a bőrönd fedelét, majd nagy ovációval előkaparták az ajándék édességek közül azt a bizonyos csomag cigarettát. Kiderült, hogy marihuánát tartalmaz. Az idomított papagájok „kiszagolták” a drogot. Elkobozták, és a jegyzőkönyvet átadták a hazai szerveknek, akik eljárást indítottak azon a címen, hogy kábítószert akart behozni az ország területére. Most pedig várja a tárgyalást, ahol akár öt évet is kaphat.

- Megkérem, beszéljen a fiával – folytatta Kobát Józsi -, segítsen rajtam! Mentsenek fel, vagy legalább enyhítsék a büntetésemet, hiszen igazából ártatlan vagyok.

- A fiam, Dénes?

- Igen, igen!

- Mi köze lehet neki ehhez az ügyhöz?

- Hát…, izé… talán hallgatnak rá.

- Miről beszél, ember! – dühödött meg Man Gyuri.

- Gondoltam, hogy mint szekus tiszt…

- Kicsoda? Dénes, a fiam? – kérdezve rekedten, kivörösödött arccal.

- Mi a baj? Kisasszony, jöjjön hamar – kiáltott ki a titkárnőnek -, Man úr rosszul van!

 

Ágynak esett

   Gyuri mikor megtudta, hogy a fia, az egyetlen élő fia beállt szekusnak, ágynak esett. Nem is kelt fel többet.

   Felesége, Zsuzsika odaadó szorgalommal ápolta, gondozta, hetente hívta hozzá a pópát. Orvost csak betegsége első, meg utolsó napján.