M A R I Á N U M  -  K O L O Z S V Á R.   XX.

                                      - Keserves hónapok Kolozsvárott. ( 1944.)

     …” Édes Istenem! ”…”Jézusom!”…” Atyavilág, hova jutottunk!”…” Végünk van!” – Így és ekképp fohászkodtak, sóhajtoztak Kolozsvár lakói 1944. június havának második napján. Fenn a magasban sűrűn vijjogtak az ellenséges repülők a város fölött és hulltak a halált hozó, romboló bombák. Az vasútállomás környéki szőnyegbombázáskor az addig békés, csendes „Kincses város” lakóira, irtózatos robajjal rászakadt a háború igazi zajos pusztító rémülete.

Az utcán menekülő emberek szinte ösztönszerűen összehúzták magukat, igyekeztek minél előbb biztonságos óvóhelyre. Félelmükben, bárhova is, elbújtak volna.

    …Kolozsvár lakossága, köztük Szüleim is, alaposan „belekóstoltak”, megtapasztalták a háború borzalmát! Jómagam, nemcsak jelképesen, de szó igazi értelmében, beleszülettem ebbe a keserves időszakba. Szüleimmel együtt átéltem, megéltem a sivító bombák aláhullását, robaját, pusztítását. Ott voltam. Igaz, akkor még csak pár hónaposan, pólyában rugdalóztam. Vajmi keveset érzékelhettem az akkori nagy riadalomból. Bizonyára Szüleimet annál inkább megdöbbentette, megrémisztette a bombázás, akárcsak a többi lakost. Szerencsére a Jókai utcai lakásunk távol esett a bombázások helyszínétől. Így szerencsésen megúsztuk élve.

A város lakóinak nagyobb része, ahova nem hullottak az öldöklő bombák, biztosan, ugyancsak riadalommal és félelemmel élte át a szörnyűséges órákat. Az igazi szenvedést, a fájdalmakat, a pusztítást a vasút és az Állomás környéki lakók tapasztalhatták meg a szomszédos utcákkal együtt. Ott akkor aratott a halál.

      Későbbi, korabeli krónikák szerint, a hadászati célpont Kolozsvárott a vasútállomás és környéke volt, vagyis a vasúti közlekedés, szállítás megbénítása. A fő célja, a szövetségesek 1944. június 6.-ai normandiai partraszállás idején, a német csapatoknak a keleti hadszíntérről az Atlanti falhoz való átcsoportosításának megakadályozása volt. Ugyancsak a korabeli híradások szerint a városban, abban az időben alig volt légvédelem. Összesen hat légvédelmi gépágyú védte a város légterét. Ezek hatótávolsága nem érte el a 6-800 méter magasságot, ahonnan a repülök támadtak. A kolozsvári pályaudvar és környékén több mint kétszáz lakóház megsemmisült, köztük a református kórház és egyéb közintézmények is. Még a távolabbi épületekre is hallott egy-egy bombaszilánk. Így sérült meg a Mariánum tetőszerkezetének egy kis része is. (Amiről később még szó lesz).

      A vasútállomás és környéke szörnyű állapotban volt. Romhalmaz mindenhol, fűst és porfelhő borította be a tájat. A korabeli fényképeket nézve is ijesztő a látvány. Ott ahol pár perccel azelőtt, emberek épp reggeliztek, előkészítették az aznapi ebédet, gyereket mosdattak, tán nevetgéltek is,… aztán pillanatok múlva minden összeomlott! Óriási robajjal, zajjal elsötétült a világ örökre, több száz ember előtt!

      A sors fintora volt, hogy 1944. június 2.-án verőfényes, meleg nyári napra ébredt Kolozsvár lakossága. Ami azután bekövetkezett, az maga volt a háború igazi véres arca.

A város lakói, ahogy elmúlt a légi veszély, még aznap és az elkövetkező napokban próbálták felmérni a pusztítások nagyságát, a károkat. Családok tucatjai siratták hallottaikat. Egyes adatok szerint Kolozsvárott több mint 360 áldozatot követelt a szőnyegbombázás, köztük magyar és német katonákat, de több polgári személy is életét vesztette. Nagyon sok volt a sebesült is. Az elhunytakat később külön parcellákba temették a Házsongárd-i temetőben.

    … A bekövetkezett rémségek után, bizonyára Szüleim is egymást közt, meg a szomszédokkal, a rokonokkal beszélték át a nem várt fejleményeket. „Kellett ez nekünk?”...”Mire jó ez a háború?”…”Nem ilyenre számítottunk itt Kolozsváron…” – ilyen és ehhez hasonló kérdések körül folyhatott a diskurzus. Szüleim békességet, nyugalmat, boldogabb életet reméltek és vártak átköltözésükkor Brassóból Kolozsvárra. Nem ilyen pusztító háborúra vágytak, nem ilyenről álmodtak. Épp most, amikor bővült a család. Kimondhatatlanul örvendtek a nemrég született fiacskájuknak! De pillanatnyilag nem volt mit tenni. Összeszorított fogakkal, egymás biztatásával, konok székely makacssággal, hittel remélték a kolozsvári helyzetük jobbra fordulását. Talán titkon remélték, lehet ki is mondták, hamar vége lesz már ennek a háborúnak!...Talán majd jobb lesz később, változás lesz, béke és ismét nyugalom.

      Igen, a változás hetek-hónapok alatt bekövetkezett! Amit sokan vártak és reméltek, az bekövetkezett! Megtörtént! De nem a várt irányba. Még álmukban sem gondolták, ami ezután jött. Nagyon fájdalmas, keserves fordulatot hozott Kolozsvár lakóinak, köztük Szüleimnek is!

       1944.-ben még nem ért véget a háború. A veszteségeknek, a keserveknek, a bánatnak még nem volt vége. A nagyhatalmi viaskodásnak Kolozsvár, Erdély és Magyarország lakossága alaposan megfizette az árát!

                                                                     X   X   X