A tegnap a torontói Szent Erzsébet Római Katolikus templomban Nagy Bálint jezsuita atya a karácsonyi szentmisén egyik személyes élményével is megajándékozta a híveket. Szép volt, a szeretetről szólt.
A mise utáni ünnepi hangulatban eszembe jutott egyik elbeszélésem, amelyik évekkel ezelőtt megjelent a Kalejdoszkópban, de nem biztos, hogy mindenki olvasta akkor. Ezért itt ismét közlöm, további kellemes ünnepeket, boldog évváltást kívánva.
SZENTESTE A BETEGMEGÕRZÕBEN

Az öregasszony hetek óta nem szólalt meg. Az advent úgy köszöntött rá, hogy már a kanalat sem volt képes a szájához emelni. Nem elég, hogy nincs erõ a kezében, méltatlankodott a lánya, még a hangját is elveszítette. Sõt, napról napra zsugorodott, mumizálódott. Olyan, mint egy pislogó majom, kuncogott a kamaszlány-unoka, a szép Anikó, és többé nem volt hajlandó nagyanyja felé nézni.
A többi unoka sem nyitotta rá az ajtót, amióta leszedték a falról az öregasszony kedvenc képét. Nászajándékba kapta annak idején magától a festõtõl, Gyárfás Jenõtõl. Az volt a címe, hogy Disznóvágás.
Akkor még az ablak elõtt üldögélt, langyos õszutót csivitelt a vörösbegycsapat, miközben a gránátalmafa ágait a szorgoskodó mókusokkal versenyt váltogatta. Szerette ezt az évszakot. Ha behunyt szemmel neszelt ki a kertbe, fiatalnak látta magát, szépnek és kívánatosnak, akit térden állva kért meg egy almát érlelõ napon a legdélcegebb fiatalember. Akkor is Brahms-dallamot játszott a gramofon, mint most a rádió. Vele szülte a lányait, Annát és Verát, vele is nevelte õket, de most egyedül van. Kívül maradt minden családi körön. Fiatalok. Más világot élnek, amelybe nem kell az öreg… Hála Istennek, egészséges még, nem szorul egyikre sem.
Egy ilyen gondolatmenet szakadt meg a festmény robajos kisajátításával. Nem kérték, nem magyarázkodott az idõsebb lány, Anna sem, csupán felé vetette a szót: - Anyának minek ez a kép? Ide nem jön be senki, nálam mindenki láthatja.
És durván becsapta az ajtót maga mögött, mert idegesítette az anyja szemében sikoltozó kétségbeesés. Ekkor némult el végérvényesen az öregasszony.
- Biztosan valami szélüdés érte az anyádat, véleményezte a dolgot Anna férje, talán orvoshoz kellene vinned.
- Majd elviszem, csak ne nyaggass, azonnal elviszem, mihelyt egy kis idõt tudok szakítani rá, de most más dolgom van…
Lassan már pelenkázni is kellett az öreget, etetni, mosdatni… egyre nagyobb nyûg lett a két leánya nyakán. És Anna is, Vera is éjszakákon át imádkoztak, hogy karácsonyra szabadítsa meg õket a Fennvaló az anyjuktól, mert szép családi összejövetelt szeretnének szervezni, sok ajándékkal, vidámsággal.
De Istennek más dolga volt, nem rájuk figyelt. Meglehet, kíváncsi volt, hogy miért is küldi le egyszülött fiát a földre. Az is érdekelhette talán, hogy a csillagszórók fényében meg lehet-e különböztetni a barmot az embertõl, a bölcsõt a koporsótól.
Isten tehát másfelé nézett és egymásra hagyta a családot.
A család pedig ideges volt, és beadták az élõ múmiát a betegmegõrzõbe. Csak az ünnepekre, magyarázta Anna és Vera a szomszédoknak, akik a mentõautó után bámultak.
- A kis pocegér, sóhajtott fel megkönnyebbülten Anikó, és arra gondolt, hogy az öregasszony szobáját mindjárt kiutaltatja magának, ahol majd összebújhat Öcsivel. De elõbb újrafestik, hogy ne emlékeztessen semmi nagyira. És adventi hangulatában az anyjához simult.
A kórház karácsony táján minden épkézláb beteget haza szokott küldeni. Olykor még olyant is, akit az orvos szívesebben tartana bent az ügyeletesek szeme elõtt, de a család ragaszkodik az együttléthez. A három éves Gizellát senki sem akarta hazavinni. Árvaházi kislány volt, születése óta oda tartozott. Az anyja autóbaleset áldozata lett, a kislány is majdnem meghalt. De a kórházban sikerült megmenteni a
kis Gizellát, akirõl aztán kiderült, hogy gyógyíthatatlan szívzavarai vannak. A balesetért az apa volt a felelõs, aki nemcsak ittasan vezetett, hanem kokainfogyasztó is volt. Ez derült ki a rendõrség jelentésébõl. A kábítószer közvetlen eredménye ennek a gyönyörû gyermeknek a rosszul mûködõ szíve lett, közvetve pedig árvaságának az okozója. Rövidre szabott életkéjét idegenek között éldegélte, soha nem érezve az édesanyai szó meleg simogatását. Játékot sem kapott
senkitõl, nem tanították beszélni, énekelni. Árva volt, s méghozzá beteg is. A többi gyermek kezdettõl furcsállotta a baba lilás körmöcskéit, az arca sápadtságától feltûnõen elütõ lila ajkát, és ahogy totyogni kezdett, már bántalmazták is, mert más volt, mint õk. Pedig szeretett közéjük vegyülni. Hancúrozás közben lett rosszul, és a kórházba került. Ettõl kezdve a betegmegõrzõben élt. De ott jobban szerette, mint az árvaházban, mert a doktor bácsi minden nap rámosolygott, leült az ágyára, meghallgatta a szívét, és gyakran hozott neki cukorkát, csokoládét, narancsot. Csak neki. Az orvosságot utálta, de lenyelte mindig, mert a nõvérke megdicsérte érte. Még éjfélkor sem sírt, pedig elsõ álmából ébresztették a keserû lével. Jó kislány volt és beteg kicsi szíve tele hálával a kedves mosolyokért.
Nyolc ágy volt a kórteremben, de csak ketten maradtak az ünnepekre: Gizella és az aszott öregasszony.
Gizella már akkor megnézte új szobatársát, amikor behozták, délután is oda-odasandított a másik ágyra, de a becsukott szemek nem nyíltak rá. Élettelennek tûnt egészen, a vacsorát is csak nagy nyûggel tudta belekanalazni az ápolónõ. Gizella is ott állt a mûvelet alatt, csacsogott, örvendezett, mert dús pelyhekben hullott odakint a hó. Ha az ablak elõtt álló székre kapaszkodott, látta, hogy egy-egy szomszédos házban már ég a gyertya… Az esti vizitet szokatlanul korán tartották, és a doktor bácsi egy hajas babát hozott neki. A nõvérke pedig egy nagy zacskó szaloncukrot és két piros almát.
Szenteste volt. Gizella lázas kék szemében szinte lobogott a boldogság. Az ágyban maga mellé fektette a babát, de így nem látta, ezért felültette az éjjeliszekrényre, és cukorkával körberakta. Világoskék ruha volt a babán, a haja olyan pontosan, mint a Gizelláé. Lenszínû. Aztán, hogy határtalan örömét megossza, az öregasszony ágyához szaladt és megrázta a karját. - Néni, ne aludj, mondta, de a néni nem nyitotta ki a szemét. A kislány pár szem szaloncukrot a kezébe tett, s mivel azok kihulltak az erõtlen tenyérbõl, megpróbálta összecsukni a sovány ujjakat. Nem sikerült, de a cukorkát ott hagyta a takarón. Visszaszaladt a babájához, bámulta, simogatta, és egyre jobban kimerült. Lámpaoltáskor már ragadt le a szeme.
És akkor, ott a hófényû, csendes szobában megmozdult az öreg kéz. Lemotozta a vékony aranyláncot a nyakából, feltartotta, hogy a kinti fény megcsillanjon rajta. Mosolyogva, szinte kamaszos gyorsasággal lelépett az ágyról, és mint egy fürge gyík, a kis Gizellához suhant. A láncot rátette a kislány csuklójára. Háromszor tekerte meg, hogy meg is maradjon a szirom súlyú kicsi kézen, aztán gyorsan bebújt az alvó gyermek mellé. Gizella a hozzásimuló test melegétõl felocsúdott. Boldog csodálkozással átölelte az öregasszonyt, és felsóhajtott: Mama…
Dancs Rózsa