Megemlékezés

"Emlékezzél meg rólam én Istenem,
javamra, mindarról, a mit
én e néppel cselekedtem."
Nehemiás 5:19

Ezerkilencszázötvennyolcat írtak akkor, akik a naptárat írták. Nyár volt, augusztus, ragyogó, fényes nyár, olyan, amilyen csak gyerekkorában lehet az embernek. A kisfiú, olyan tízéves forma, hallgatagon bandukolt az alig megismert város vasútállomása felé. Előtte népes család igyekezett, bőröndökkel, táskákkal, szatyrokkal felszerelkezve, még egy napsugaras szőlőfürtökkel megrakott csínos kis vesszőkosár is ott libegett a lépések ütemére két testvér között, akik a kosár két fülét fogták. Mintha kézen fogták volna egymást, szorították a kosár füleit, szótlanul lépkedtek a Maros kompja felől vezető poros, gazzal szegélyezett úton. Gondolataikba mélyedtek, de ezt a kisfiú nem érzékelte. Ő csak azt látta, hogy mindaz a sok rokon, akiről eddig csak hallomása volt, és akit ez a nyár hozott el neki nagy hirtelen, és akivel oly sok vidám napot töltött el ebben az augusztusban, most mély ráncokba burkolt arccal vonul az állomás felé. Mennek, mennek oda, ahol hárman közülük felszállnak a vonatra, amelyik kiszakítja, elviszi őket egy másik országba, abba, amelyről az itt maradottak csak álmodoznak, de azt is csak bizonytalanul. S aztán ki tudja, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megint találkozzanak. Vajon megéri-e mindegyikük?
A kisfiúnak mindez eszébe sem jutott. Jobb keze a mellette lépkedő férfi nagy erős kezében, a bal pedig annak a kardnak a markolatán, amit ez a kéz faragott neki fából. A kardnak olyan éle volt ám, hogy egy suhintással le lehetett vele csapni az útszéli mályva, vagy ökörfarkkóró képében megjelenő osztrák vérteseket. A tenyérbe simuló markolatot alumíniumból művi módon meghajlított és beszegett kosár vette körül, nem volt az az ellenséges kard, amelyik azon áthaladva kárt tehetett volna a kis huszár kezében. Ügyes munka volt, meg kell hagyni, messziről nem is látszott, hogy nem igazi. Ügyes mester csinálta, az, aki a szőlős kosarat is fonta. A kisfiú nagybátyja volt ez a mindent tudó mester, az apjának az öccse, a négy testvér közül a legkisebb. A kisfiú szívesen ment bátyjával együtt, jó volt kézenfogva menni vele. Olyan volt, mintha az apja fogta volna a kezét, nagy erős, keménytenyerű kezével.
Már előttük volt az állomás épülete, a család éppen a peronon rendezgette a csomagokat, mintha rettenetesen fontos lett volna, hogy csináljanak valamit. Mindenki sürménykedett, közben titokban szipogott egyet-egyet, ilyenkor a férfiak a tenyerükkel, vagy csak a hüvelykujjukkal, hogy ne lássák, a nők pedig a ruhaövből elővett zsebkendőjükkel matattak a szemük, orruk körül. Egyvalaki volt, aki állt keményen. Egy öregasszony. Hajlott háta ellenére is egyenes tartással állt szótlanul, szorosan a fia mellett, aki tizenhat évvel ezelőtt, a háború alatt ment el tőle, és aki most megint itt hagyja. De most jól van, hadd menjen. Most csak fáj, hogy ki tudja, mikor látja megint, akkor rettenetes volt: nem tudta, látja-e még az életben. Meglátta, megadta az Isten. Visszajött, elhozta a családját, szép rendes családját. Most elmegy, de majd megint jön, megint jönnek, megadja az Isten.
A kisfiú éppen bukdácsolt már át a síneken, amikor – maga sem tudta, hogyan – bácsikája egy erős mozdulattal maga elé penderítette, ünneplő ruhájának kiskabátjával betakarta a fejét, hatalmas tenyereit a gyerek hátára lapítva szorította magához. Így álltak egymáshoz feszülve, szétvetett lábakkal a sínek között. A gyerek csak a hirtelen jött hatalmas zajt, zakatolást hallotta, lábai alatt, mintha megremegett volna az öklömnyi nagyságú bazaltkővel beborított talaj, és úgy érezte, hogy a két, ellentétes irányban robogó vonat által keltett forgószél mindjárt elsodorja, vagy legalább is felborítja őket.
Nem így történt. A remegés csillapodott, a forgószél egy villanás alatt megszűnt, a zaj elült, csak néztek utána mindketten, amint felocsúdtak. Az egyik messze futó sínen egy jobbra, a másikon egy balra robogó vonat púpos utolsó kocsija húzta maga után a szelet, a zajt, a remegést. A gyerek érezte, hogy hátán enyhül, majd megszűnik a hatalmas tenyerek nyomása. Óvatosan felsandított a férfira, aki éppen akkor félve, féltve nézett le rá meleg barna szemeivel. Amikor pillantásuk találkozott, a félelem mindkettőjük szeméből kipottyant, elgurult valahova a sínek közötti bazalttöltés kövei közé. A férfi éppen felkócolódott haját igyekezett lesimítani, hogy frizurája illő legyen ünneplő ruhájához. Amikor véglegesen konstatálta, hogy az ijedtség nem tett bennük nagy kárt, hatalmas kacajjal felkapta a gyereket a földről, hónaljánál fogva a magasba emelte és diadalmasan kérdezte: „no, Jancsi, megvagyunk?”, majd gyors léptekkel átszelte még azt a két sínpárt, ami köztük és a peron között volt, közben jobbról is balról két hatalma csókot nyomott a kisfiú arcára. Mire a gyerek válaszolhatott volna az imént feltett kérdésre, már ott is voltak a többiek között, a gyerek állt az apja mellett és a kosárban lévő szőlőfürtöket mustrálta. Ezt vajon visszük magunkkal, vagy csak Enyedre hozták? – morfondírozott magában.
A peronon állók észre sem vették, milyen kalandjuk volt. Azt gondolták, még messzebb vannak, aztán meg csak látták: a vonatok elmentek, és a bácsi magasra tartva, kacagva hozza az öccsét. Ha nevetnek, akkor baj nem lehet.
Megint jött egy vonat, ez már lassított, majd kerékcsikorgások közepette megállt. A vonatról pár ember leszállt, köztük volt egy kék zubbonyos, kéksapkás pocakos ember is, akinek oldalán csaknem kocka táska himbálózott, a táska egyik oldalán fényes jegylyukasztó villant meg a napfényben. A férfi olyasmit kiabált, hogy ájúd, majd téjus, és a gyerek boldog volt, hogy érti ezeket a szavakat, mert hiszen mennyi mindent tanult ezen a nyáron.
Könnyes csókok cuppantak, kenődtek a gyerek arcán, de ő inkább a kiabáló kalauzt figyelte. Nem szerette, ha a felnőttek sírtak. Azt nem tudta megérteni. Felcihelődtek a vonatra, szerencsére helyet is kaptak. Az apja még visszalépett, mindenkivel kezet fogott, megölelték, megcsókolták egymást. Utoljára az öccsétől búcsúzott, akit ekkor keserves zokogás rázott meg, és csak szorította, szorította magához a bátyját, akit akkor látott utoljára, amikor ő még kicsi volt, és most megint elszakadnak egymástól.
A búcsú nem tarthatott sokáig. A gyerek állt a lehúzott ablaknál, a vonat lassan elindult Tövis irányába, az apja az utolsó pillanatban fellépett a lépcsőre és onnan integetett a peronon maradók felé. Milyen büszke volt a gyerek apjának erre a mozdulatára: fellépett a mozgó vonatra. Kissé kihajolva nézett vissza az állomás felé, az apja még mindig a lépcsőn kapaszkodva integetett, ő meg azt látta, hogy az ott maradottak egyik keze istenhozzádot int a fejük fölött, a másik pedig a zsebkendővel matat a szemük körül. Nagyjából egy csoportban álltak, csak a bácsija ment még jó pár lépést a vonat mellett, mondott is valamit, amit a kerekek zakatolása már elnyomott, majd megállt, és karját könyékben behajlítva az arca elé emelte. Vállai erőteljesen rázkódni kezdtek. A gyerek nem hallotta, de megérezte, hogy a férfi zokogott. Apjára nézett, aki akkor lépett be a kabinba. Látta, hogy apja komoly, komolyabb, mint szokott, a szemében két könnycsepp ült, amit nem törölt le. Szótlanul leült a gyerekkel és az anyjával szemben.
A gyerek nézte az apja arcát, amit olyan jól ismert. És csak most vette észre, hogy azt a másik arcot is látja benne, aki rákacagott, amikor a sínek között a karjaiba kapta. Úgy érezte, valamit kezd megérteni.

2008. március