Ahogyan egyre beljebb kerülünk a nagyböjtbe, úgy feszegetjük egyre behatóbban élet és halál misztériumait. Elmélkedésünket János evangéliumának 12. fejezetével folytatjuk, ahol az Üdvözítő a betániai vacsora után megrázó mélységű vallomást tesz tanítványainak: elérkezett az óra… ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz… Mit kezdjünk ezzel a kijelentéssel? A megváltás szédületes titkáról csak dadogni képes az emberi elme.

A természeti vallásokban ugyan ismerős a halál és az élet ellentmondásos kölcsönhatása, egymást feltételező vagy épp kioltó viszonya, mégsem tudunk napirendre térni fölötte. Már Arisztotelész így fogalmazott: az egyiknek a halála a másiknak a születése... Nem örök körforgásról van itt szó – mint ahogyan sokan a húsvétot is szeretnék egyfajta termékenységi ünneppé silányítani –, hanem Jézus Krisztus megváltói haláláról, és annak egyetemes jellegéről. Az ő halála odaadott, áldozattá lett halál. Ez ellen az értelmezés ellen még az Ószövetség is hevesen tiltakozott. Azonban a János-evangélium – a többiekhez viszonyítva sokkal érettebben és egyértelműbben – nyilvánvalóvá teszi, hogy Jézus tudta, mi vár rá.

Nagyböjt 5. vasárnapján, a szenvedés vasárnapján egyházunk ezt az önmarcangoló, tépelődő jézusi lelkiállapotot tárja elénk János evangéliumából. Hogy hitünk húsvéti titkát már a húsvéti események leírása előtt fellebbentse, az evangélista vadonatúj szemléletet hoz a szenvedéstörténetbe, és ezt igazából Urunk vívódásán keresztül érthetjük meg. Jézus nem kénytelen meghalni, kereszthalálát tudatosan, önként, önfeláldozó lelkülettel vállalta. Nem elmenekült az Atya akarata elől, hanem azonosult vele. Még megrendültsége is erről tanúskodik: Mit is mondjak. Atyám, szabadíts meg ettől az órától? Hiszen éppen ezért az óráért jöttem!…

Minden porcikánk fél a haláltól. Pláne az önfeláldozástól. Nehezünkre esik vele farkasszemet nézni, és még inkább elejébe menni. Fogva tartanak tárgyak, dolgok, életkor, ragaszkodásaink, egyszerűen kitoljuk a halállal foglakozás idejét későbbre. Annyira belénk ivódik a földi élet „kézzel fogható” tapasztalata, hogy azt nem akarjuk feladni a látatlanért. Miközben mégis folyton meghalunk egy kicsit: a gyermekkornak, az emlékeknek, a múltnak, a szabad vagy kényszerű választásaink eredményeképpen sokféle más lehetőségnek, élménynek. A házastársak egymás szeretetéért, szülők a gyermekekért. A lélekgyógyászok erre azt mondanák: az elengedés művészete…

Jézus megváltói halálával megtörte a halál, a sötétség, a sátán uralmát. Kihúzta a méregfogát. A paradicsomi átok megszűnt. Az Atya megdicsőült: Most vettetik ki a világ fejedelme…

Ehhez kellett a búzaszem áldozata. Jézus nem volt naiv, nem tévedett. Bűneinkért elégtételt adó, helyettesítő halála titkát Szent Pál így világítja meg: Ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt… (2Kor 5, 14), hogy ne magunknak éljünk, hanem másokért, az ő dicsőségére.

A búzaszem halálát mi sem spórolhatjuk ki életünkből. Mernünk kell szeretetből áldozattá válni már itt és most. Apránként, egyre inkább meghalni, hogy ebből a halálból élet fakadjon. Szenvedéseink és tudatosan vállalt halálunk sem véletlen, nem a sors nagykönyvében volt megírva, hanem a búzaszem sorsa, mely az Üdvözítő kereszthalálában lett éltető halál, hogy megszülessék az örök élet.

sp