Húsvét 3. vasárnapjára

,

Lukács evangéliuma három jelenetben foglalja össze Jézus feltámadásának eseményeit. Az asszonyokról ír, majd az emmauszi tanítványokról, aztán a harmadikban – amely a mai evangéliumi szakaszunk – a meglepett tizenegyről, akiknek a feltámadt Jézus a zárt ajtók mögött megjelenik. Az apostolok még fel sem ocsúdnak társaik élménybeszámolójából, még össze sem rakják a látottak és hallottak mozaikkockáit, Jézus egyszerre csak „ott terem” közöttük és rájuk köszön: Békesség nektek!

Több ez a mondat, mint egyszerű köszönés. Nemcsak egy szokványos jó napot héber megfelelője. Nem udvariassági formula vagy köszöntés, hanem a teremtés rendjéből fakadó béke és teljesség. Az, amit az arám szó (sálám, shalom) is jelöl. A lét teljessége, Isten uralma: nem tűzszünet, nem fegyvernyugvás. Sokkal inkább egészség, igazságosság, áldás. Jézus békéje a ránk lehelt Szentlélek birtokában eget és földet békít ki, és szívünkben is megszülethet, ha ajándékként befogadjuk.

Az apostolok rémületükben és örömükben nem is hiszik, amit látnak és hallanak. Mintha az öröm is útját állná a hitnek. Ezért Jézus szemük láttára eszik néhány falatot, majd beszélni kezd hozzájuk. Emlékezteti őket, hogy mindennek így kellett történnie. A történelem eseményei, a próféták jövendölései szerves részei a megváltás isteni művének.

A feltámadt Jézus nem az apostolok érzelmeire, inkább érzékeire akar hatni. Lehetővé teszi, hogy érzékeikkel (tapintás, látás) és értelmükkel is meggyőződjenek a feltámadásról. Ő ugyanaz a Jézus, akit keresztre feszítettek és meghalt. Nem szellem, nem különleges látomásban vagy érzéki csalódásban van részük, szenvedése és halála nem látszólagos. Az étkezéssel jelzi, hogy nem kísértet, megdicsőült embersége valóságos.

Az ókori görögöknek, egyiptomiaknak, de még a rómaiaknak is több, sokszínű, túlvilági léttel kapcsolatos mítoszuk alakult ki. A zsidók korai hite szerint pedig a halottak a Seolban, az alvilágban alszanak. Nem szabad őket bolygatni, felkölteni, szellemeiket bűbájos fortéllyal megidézni… Jézus feltámadása viszont gyökeresen új „helyzetet” teremt. A keresztre feszített és föltámadt Üdvözítő egyszer s mindenkorra „átvérzi és átragyogja a történelem szövetét” (Kuklay Antal). Mindezt pedig a szemtanúk mondták el az utókornak, mint hittapasztalatot.

Maga Jézus tette tanúkká apostolait.

Kezdve azzal, hogy megmagyarázta nekik az írásokat. Elszállt a félelmük, a Szentlélek által az Írásból reményt, bizalmat, bátorságot kaptak. Tanúivá lettek valami egyszeri és megismételhetetlen, valami egyedülálló és végtelenül fontos eseménynek. Amit ők megtudtak, tudnia kell minden embernek az egész világon. Jézustól is erre kaptak parancsot, de amúgy is képtelenek lettek volna erről hallgatni… Tőlük terjedt el a hír az akkori világban és jutott el hozzánk is.

A Szentlélek, a vigasztaló pedig minden kor keresztényével megértette az Írások jelentését, ahogyan a templom színes ablakait is csak az átszűrődő fény segítségével értjük, látjuk, élvezzük és csodáljuk. Ha belépünk az Írások isteni világába, a Lélek világossága felragyogtatja a húsvéti csoda jelentését is.

Feltámadásban hinni annyi, mint hinni, hogy: az írások, a történelem és a hit Krisztusa ugyanaz! A tanítványok megértették az első bibliaórát. Vallomásaik, az asszonyok, a több mint 500 testvér egybehangzó tanúságtétele minden kétséget kizáróan igazolja értelmünknek is azt, amit Urunk Jézus tanított és megtett: Isten a megváltással, a húsvéti „közkegyelmével”, a gyónás „rehabilitációjával” győzött a bűn, a sátán fölött. Meghozta nekünk az örök élet üdvösségét.

Lehetnek szemünknek optikai csalódásai, fülünkkel hallucinálhatunk, filmek ravasz trükkjei becsaphatnak, elcsavarhatja a fejünket a bulvármédia, de a mindenható és szerető Úr Jézus ajándéka abszolút biztos. Gyermekeink vagy a következő nemzedék számára mi is a feltámadás tanúivá válhatunk. Nincs okunk a félelemre. Fölösleges a felmelegedéssel, kihalással, atomháborúval ijesztgetnie vagy az üres síron borongania bárkinek: Megváltónk feltámadt és él!