Tudom, hogy ma a média minden területén minden az ajándékokról, a vásárlásról, a csillogásról, az ünnepi ragyogásról szól. A reklámok csupa gondtalanul mosolygó arcokat mutatnak. Ez a dolguk. Ez ma már egy tudományosan kifejlesztett üzletág, melyre, a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen nagyságú összegeket költenek.

Nekem mégis gyermekkorom ünnepei jutnak az eszembe. Lehet, hogy „szentségtörésnek” tűnik egyesek szemében ilyesmivel előhozakodni.

„Hol vannak már azok az idők!”

De nem az a lényeg, hogy már rég elmúltak, hanem az, hogy voltak.

Tudniuk kellene, legalább az utódainknak, hogy bizony nem volt mindig így. Legfőképpen falun, Erdélyben, egy olyan korban, egy olyan társadalmi helyzetben, melyben én nőttem fel. Tisztes korom szolgáljon magyarázatként.

Egy olyan alapvető dolog, mint a ruha, cipő, még ezt is az ünnepekhez igazította a falusi ember. Kényszerűségből, az évszakoknak megfelelően. Hiszen akkor is nőttek a gyerekek, és a húsvétkor vett kiskabát karácsonyra már csak könyékig ért. És újat kapott a gyerek, ha volt miből. Ha abból a kevéske pénzbeli juttatásból, amit a kollektívgazdaság adott, meg a piacozásból összekuporgatott pénzből ezt megtehették. Mert a gáz, villany, adó kifizetésekor terménnyel nem, csak készpénzzel fizethettek. Jött a kisbíró, kidobolta a faluban, utcáról utcára járva, ekkor és ekkor, ezt meg azt kell befizetni. Annak meg kellett lennie, még ha néha kölcsönből is.

Szerencsésebb volt az, akinek szülei nem a mezőgazdaságból éltek, vagy nagyobb testvértől örökölt ruhaneműt.

Sohasem fogom elfelejteni azt a karácsonyt, amikor gyermeki eszem sehogyan sem tudta felfogni, hogy az Angyal, mert Erdélyben Angyal jár és én sokáig hittem, aztán inkább már csak hinni akartam, hogy tudott nekem ilyen nagyméretű kabátot hozni. Felállítottak a padra a konyhában és úgy adták rám a dupla soros gombolású, vastag, vatelines, nehéz szövet kabátot – tengerkék, fehér hópelyhes. Biztosítótűkkel felhajtották ujjait, alját, hogy a varrónő keresztanyám majd rám igazítja. Ahogy nőttem aztán leengedték a felhajtott részeket. Igaz, a színe ott még az eredeti volt, de ki törődött akkor azzal. (És az egykori kabát hattyúdala fiatalasszony koromban ért véget, mert a duplasoros volta, gallérjától, ujjaitól megfosztva, mellényként még hadba állt néha.) Ilyen volt a „szegény ember szindróma”. Majd belenő a gyermek! Több évre jó lesz neki ez a jó meleg kabát. Az senkiben fel sem merült, hogy netán nehéz neki. Majd elbírja! Erősödik.

Az asztalos műhelyben készült bababútor maga volt a kincs. Egy társasjáték „Ember, ne mérgelődj!”, ha emlékeztek, néhány színes ceruza és rajfüzet hosszú téli estékre lefoglalt. Ha éppen nem a kukoricát, Erdélyben törökbúzát kellett fejteni (morzsolni). Utána meg tornyot rakhattunk a csuszából. Rongyszőnyegnek anyagcsíkozás, vagy a szövőszék mellett segédkezni. Falvédők, terítők, törülközők, konyharuhák szövésénél matollázás, vagy csörölés, ahogy a bodzafa csörlők feltöltését neveztük a beverő gyapot, gyapjú vagy kenderfonallal, melyek aztán a lábítók és nyüstök által meghatározott minta szerint a feleresztő szál-alagútban siklottak sebesen a csónakszerű vetörlőben, majd a nádfogazatú bordák ritmusos csattogása rögzítette.

De voltak szép, havas téli esték, amikor csoportosan elmehettünk szánkózni a Nagy utcára. A lejtős terep és a szánok által letaposott jó hosszú, és akkor még forgalom nélküli út, mennyi élményt, gyermeki, önfeledt kacagást adott. És fagyos kezeket meg lábakat, hogy csak úgy bizseregtek otthon a meleg vizes tálban. 

Az elmaradhatatlan karácsonyi diós kalácshoz a dió pucolás is a gyermek feladata volt. Méltatlankodni még merszünk sem lett volna.

Töltött káposzta, friss kenyér, kalács és sült alma illat, a karácsonyfán igazi gyertyák égtek. Alatta szerény kis ajándékok, melyeket remegő izgalommal bontogattunk. Meghitt, szerető melegség vett körül. Boldogok voltunk, s bár szerényebb reményekkel vártuk azt a bizonyos mennybéli angyalt („Mennyből az angyal, eljött hozzátok, pásztorok…”) azt hiszem boldogabbak voltunk, mint sok mai gyerek.  És hittük, hogy a világ jó! Hogy a „tiszteld Apádat és Anyádat”, „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” nem csak kőbe-, de lélekbe vésett parancsolatok.

A világ megváltozott! Mi is! De azt a meghitt, szerető melegséget ma is ugyan úgy várjuk.

És „Mennyből az angyal”-t. Talán mégis eljön!

Bartha Terézia

2021.12.02.