-  Áldja meg az Isten! mondta hangosan, majd megemelte poharát. Ebben a nagy melegbe igazán jól esett most a jó hideg fröccs..

Úgy szállott a por, az embernek a szája már csak a látványtól kiszikkadt. Minden irányban csak por és por, itt-ott egy-egy lovas szekér. Odébb volt pár fa ugyan,annak árnyéka most drága volt, a nagygazdák birtokolták, nem engedték azt senki másnak.

Ennek mindig így a rendje. Kinek már legalább két luva van, az mán jobb helyet is kapott, de a szegény ember ki csak eladni jött, neki jó kellett legyen az árok partja is, ha le akart ülni kicsit pihenni.  Ez a borkereskedő is most jött ide először, valahonnét a Küküllőmentéröl való, de a bora az jó. Pedig ez a vásár talán már évszázada annak, hogy megrendezték először ebbe a faluba de ez még erre nem járt.

Nagy színházi jelenése ez a valódi életnek, itt sem hazudtolja meg magár az ördög, ide a szegény azé jű, hogy eladja, azt mije van még a lelkin kívül, a gazdag pedig mindég felvásárolja olykor lelkestül. Na nem épp a szegény emberre értjük mi ezt, hanem neki a marhájára, kecskéjére.Mert nem a pokol még ez, de hasonló. Nagy meleg van, nem is nagyon hangosak az emberek. Néha, egy-két marha elbődül, de elunja az is, mert vizet hoznak neki a kútból, oszt elhallgat. Nagy mesterség itt az alkudozás. Fogszívásra és szemre megy. A beszéd az kevés hallik. A marhát dicsérni lehet ugyan, de senki nem hiszi azt el. Oszt pedig szidni is lehetne az árut, de akkor meg a méreg s az áldomás fog elveszni a fintor miatt.

János bá tehenét épp így nézték meg elég sokan az előbb és nagyon csodálkozó fejmozdulatokkal nyugtázták az árát. János bá minden tekintetet jól megnézett, arra gondolt talán az a barna kucsmás, na az becsülte meg talán legjobban a Virágot, „A nem szítta sem a fogát se nem vakarózott annyit mint a többi". Meg is szólalt vót az s mondta, hogy „ -Úgy nyócvan". Ez má komoly vevőnek látszott, nem is gondolt tovább egyik felé sem, szemeivel követte azt az embert, nehogy túlköltekezzék me akkor oda az ő szerencséje.

Szegény Virág! Otthon maradt még egy tehén, az okosabb talán mint ez, de hát élni is köll. Nézte újra, és újra egyre jobban azt az embert.

-    Ejsze ennél az atyafinál nem is lesz olyan rossz dolga ennek a tehénnek.

Amikor elhozta otthonrúl, volt egy kis felhő a ház fölött. Nem olyan nagy de vót. Már odanőtt ez az állat az udvarhoz. Kicsit bántotta is a gondolat, hogy nélküle fog hazamenni, de a havas sem fog káposztát termelni, míg az Isten meg nem lapítja azt mezővé. Ez a világ sora. Van, nincs. Vót. Lesz. Odahajolt az állathoz és azt kedveskedve neki, legyen türelemmel. Ő jó gazdát fog neki keríteni. Megveregette a csendes állat nyakát majd odament az árushoz. Kért még egy csuporral. „Ehh be finom ez a bor! Hogy a feniben nem terem ijjen otthon es?" Jólesően itta meg, szemeivel csak úgy hunyorgott egyet. Majd gondolt egyet s elkötötte a tehenet, odavitte a kúthoz és jól megitatta. „Ha én iszom, te is igyál. Egyszer még velem.". Jól esett ez a szó az állatnak is, behunyt szemmel ivott vagy két vederrel is.

János bá arra gondolt ez a tehén tudja mi a rend és békés jószág. Csak jó gazdát érdemelhet. Fintorra gondolt. Ő most bezony bevet egy kis fintort, de megszerzi a jó gazdát.

Fogta a kötelet és lassan elindult kifele a vásárról. Nehezen ment. Arra gondolt, talán milyen jó lenne most egész hazáig menni. Így. Virággal együtt. Kikerült egy szekeret, kikerülte a malacos oldalt is. Egyszer csak megszólalt mögötte az az ember.

-   Hé, bácsi, huva siet ? Ejsze Csíkba még dél sincs!! - s mosolygott egyet a bajsza alatt. János bá megállott és arra gondolt, ma az Isten vele van és a tehénnel is.

-  Én nem sietök csak ez a tehén. Menne mán haza, látott mán elég komédiát mára. -válaszolta nagy komolyan és megvakarta az állat feje tetejit nagy élvezettel.

-  Há és nem adná el néköm ? Mondtam vút, lenne ezé úgy nyócvan pénzem talán.

Az öreg ránézett a tehénre s azt kérdezte tőle:

-  No Virág. Eljött a menyegződ napja ejsze ?

Az állat hátravetette fejét kicsit jobbról, talán mer kíváncsi volt a kérőjére, de az is lehet, hogy csak a legyet akarta elhajtani az oldaláról. Egyet legyintett a fülével, majd rábámult gazdájára. János bá erre kicsit Jancsinak érezte magát, vagy talán csak Jankónak, úgy elszorult a szíve. Erre megszólalt a barna kucsmás:

-   Ne féjjen bácsi, ezt magamnak veszöm. Ennek jó dóga lesz, jó fejősnek láccik. A fiamnak viszem s nála es marad. Ne féjen nem iszik a, nem fogja soha megverni.

János bá szemébe imádság volt sejthető. Odaadta a kötelet ennek az embernek és azt mondta:

-    Jól van! Én es a fiamnak viszem az árát. Tudja, nősül. Tehenik mán van egy, de a lakodalom a sok pénz. És még a házon is lenne javítani való.

Leszámolták a pénzt. Az öreg elindult hazafelé. A kucsmás elvitte Virágot.

Egyet megint fordult a világ kereke és estére már nemcsak a Nap nyugodott le egy kicsit, hanem a lelkek mélyén a bánat is. Másnap újra felkelt a Nap és a lelkekben bánat helyett a vigadalom jött vendégül. Mert ilyen az emberi sors. Napnyugtával, félve a setéttől, kibékülünk a világgal, majd másnap egy kis ima után, újra harcba szálunk vele.

Irta Szente Cs. János, 2o11 Sepsiszentgyőrgy