Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Merülés a mélybe
Kelet-Magyarország talán legnagyobb egészségügyi intézményében vagyunk. Két héttel előbb, a mai nap kilenc óra tízre jegyzett elő bennünket az asszisztens, külön felhívva a figyelmünket arra, hogy már fél kilenckor legyünk a kartonozóban. Leányommal kéthónapos felülvizsgálatra jöttünk, egy csontműtét utáni szövettani eredményre várunk, meg röntgenre is kell mennünk, hogy minden rendben van-e. Ismerve a magyar egészségügy állapotát, többórás itt-tartózkodásra készültünk fel, szendvics-üdítő becsomagolva, olvasnivaló meg keresztrejtvény mellékelve.
Időben érkezünk, az előtérből egy pinceajtó-szerűségen átlépve lépcsőzünk le az alagsori kartonozóba, harmadikok vagyunk a sorban. Adatfelvétel után közlik, hogy az 1. számú rendelő előtt várakozzunk. Két kanyarral arrébb, ugyanezen a szinten, egy L-alakú előtérben már vagy harmincan sorjáznak négy rendelő ajtaja előtt. Tolókocsisok kísérőikkel, kisgyerekkel nyűglődők, közben két mentőautó ereszkedik le hozzánk a rámpán, az egyik több mint száz kilométerről érkezett. A fenti osztályokról is hoznak betegeket, időnként egy-egy fehérköpenyes kíséri be páciensét valamelyik ajtón, s az asszisztens is be-beinti ismerőseit. Jól látni, kapcsolat nélkül nem megy, nyomulni kell! Ez a baráti instrukció 11 óra körül jut eszembe, szólok is rögtön az asszisztensnek, hogy már fél kilenc óta itt vagyunk. Nemsokára sorra kerülünk, mondja, várakozzunk türelemmel. Közben kiderül, hogy egy szál doktornő rendel, s ez a rengeteg nép mind reá vár. Hogy odafent hogy működik a rendszer nem tudni, de itt lent három rendelőt is munkába fognak: az egyik a vizsgáló, a másikban az adminisztrációt intézik, a harmadikban előkészülnek, s mindezt forgószínpad-szerűen. (Vajon mi lehet a titokzatos negyedik ajtó mögött?) Közben a nagy természetfelelős magasabb fűtésre kapcsol, s bár süllyesztett helyszínen vagyunk, egyre nagyobb a hőség, az ablakok tárva-nyitva, mégis alig mozdul a levegő. A gyerekek nyüzsögnek, páran futkároznak is, az ügyesebb apukák papírrepülőt hajtogatnak – az elégedettségi vizsgálat kérdőívei a legalkalmasabbak erre – unaloműzésből. Mi már túl vagyunk az első szendvicseken, a szomszédos anyuka meg a második pelenkacserén. A kávéautomata nagy forgalmat bonyolít, az árak 90 Ft-tól indulnak, egyre szaporodnak az üres műanyagpoharak, meg a legeldugottabb helyeken landoló papírrepülők. 11.25-kor végre beszólítanak bennünket! A doktornő örömmel közli, hogy a szövettani eredmény negatív, majd háromperces gyorsvizsgálat következik, ezalatt egy kolléga hozza be ismerősét, kit az asszisztens kiokosít, hogy mikor-hova-kihez kell majd mennie. Lehet öltözni, s átmenni a röntgenre. Fent, a szomszéd intézetben kellemes környezetben múlatjuk a következő másfél órát, elegáns, frissen festett és hűvös a váró, csak egy-egy diszkrét hívóhangra, utóbb meg a nevünkre kapjuk fel a fejünket. Be, majd ki, aztán újabb egyórás várakozás az eredményre. Paksamétával vissza s le az előző helyszínre, hol időközben már kicserélődött a java törzsgárda, újabb szendvics s üdítő után jöhet a második kávé. Az egyik délelőtti futkározó kisgyerek most a pelenkázón alszik, a repülők egyre kisebbek – az elégedettségvizsgálatiak már elfogytak, az A/5-ös reklámcédula még kitart. Egy háromtagú romacsalád azon méltatlankodik, hogy fél egyre hívták őket, s mindjárt fél három van. Az ember a gyereket csitítja, az asszony meg a szomszédoktól majd a távolabb ülőktől tájékozódik, hogy kit, mikorra hívtak, s miután kiderül, hogy van, kit még be sem szólítottak, pedig már hat órája várakozik, kissé neheztelve bár, de visszavonulnak. Az apa csöndes szundikálásba kezd, a gyerek meg a szemközt ülő, enyhén értelmi fogyatékos fiatalembert bámulja, aki már órák óta rendíthetetlen nyugalommal mosolyog mindenre s mindenkire, most éppen őrá. Közben „hátulsó pár előre fuss!”- játék zajlik, egy jóval utánunk érkezett párost váratlanul előbb hívnak be. Páran azon tanakodunk, hogy a bentiek ebédeltek-e már, mert megállás nélkül forog a verkli, s azon is eltűnődünk, hogy a vékonyka-fiatalka doktornő vajon hogy bírja ezt az iszonyú tempót s terhelést egyedül, csupán hasonló adottságú asszisztensére támaszkodva.
Fél négykor szólítanak be bennünket, a röntgennel minden rendben, öt perc alatt végzünk is. Egy uniós ország elit egészségügyi intézményben jártunk, az Úr 2011. esztendejében.
(Megjelent a Magyar Hírlap 2011. július 23-i számában)
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Bukszár Gyuláné Augusztus 9, 2011, 11:56pm
-
Ilyen a magyar egészségügy! Sajnos a saját bőrömön is tapasztalom a gyakori kontrollvizsgálatok során.
sajnos a saját
-
Hozzászólt Nyíriné Kósa Mária Augusztus 5, 2011, 3:25pm
-
Nagyon tetszik ez az írás is kedves tanár úr!Sajnos,szerintem ez van a legtöbb helyen.Ilyenkor én is dühöngök.Aztán ez sem egyértelmű,mert kire?Az ember általában azokon tölti ki a dühét,aki éppen ott tartózkodik(természetesen tiszetelet a kivételnek).Aztán ha jól átgondoljuk valószínüleg nem is ő ,ezért a lehetetlen helyzetért a felelős,vagy legalábbis többnyire nem.Nem szeretnék megvédeni senkit sem,mert vannak,akik "megérik"a pénzüket(vagy nem)Néha azon gondolkodom,hogy ugyanabban az országban élünk "mi"és az un. "vezetőink"?Az egész világ értékrendje el van veszve,pénz van,de soha nem arra,amire kellene!
-
Hozzászólt Bálint Mária Augusztus 2, 2011, 11:43am
-
Én is ezt hangoztatom: nem kell a spanyolviaszt feltalálni, meg kell nézni, mások hogyan készítik. Kik értek el jobb eredményeket? Azokat kellene követni, nem valami "tekintélyelv" alapján választani. Ez nagy betegség nálunk. Piszkosul működik a tekintélyelv, a protekcionizmus, a rokonizmus, az egoizmus. Be kellene látni, hogy a saját ördögi körünkből nem tudunk kilépni, ha nem tartunk egy alapos európai szemlét. A köpeny ugyanaz marad, akkor is ha kifordítjuk, akkor is, ha befordítjuk. Ideje lenne újat venni.
-
Hozzászólt Ozsváth Sándor Augusztus 1, 2011, 10:35pm
-
Minden általatok felhozott példában van valami megfontolandó, az erdélyiekben különösen. Közös tanulsága: minden állam, azon belül minden intézmény, védi a maga érdekeit - a maga módján még Ceausescu is ezt tette! Egyfolytában azon gondolkodom, hogy a magyar egészség- meg oktatásügy mai vezetői tájékozódnak-e egyáltalán a világban, vagy ennyire szűklátókörűek?
-
Hozzászólt Dr. Bányai Erzsébet Augusztus 1, 2011, 8:35pm
-
Erdélyben, nagyon jutányosnak éreztem azt az eljárást, hogy velünk fizettetik ki a képzési díjat ha időnap előtt
elállunk egy szerződéstől. Például én amikor versenyvizsgával megnyertem az egyik klinikára az állást egy szerződést írtam alá, hogy kifizetem a tandíjat ha hamarabb mint 5 év ott akarnám hagyni a munkahelyemet.
-
-
A '60-70-es években nálunk is volt valami ahhoz hasonló rendszer, mint az NDK-ban, de itt a gyártól vagy üzemtől megegyezés szerinti ösztöndíjat kapott a jelölt, nem pedig a taníttatását fizették (majd hasonlóan az NDK-shoz, ugyanannyi évet kellett a cégnél ledolgoznia)! Persze, a kontraszelekció itt is működött, mert nem akárki kaphatta meg... Az orvosegyetemeken már jobb volt a rendszer, mert ott azokat részesítették előnyben, akik a felvételi előtt egy-két évig valamilyen egészségügyi intézményben dolgoztak segédápolóként, vagy ehhez hasonló munkakört láttak el. Az egy-két évig képesítés nélkül tanítókat, akik többnyire kis iskolákban vagy a "végeken" pótolták a szakképzetteket, szintén előnyben részesítették.
-
Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna Augusztus 1, 2011, 10:26am
-
Sándor meglátása nagyon találó. Rajtunk spórolnak... De ha már viszik az orvosainkat, legalább fizetnék ki a képzési költségeiket! Valamivel korrektebb volna a kép, habár legkevésbé sem ez a kívánatos megoldás...
-
-
Egyébként NDK-ban úgy működött a dolog, hogy az érettségizett elment egy évre dolgozni pl. egy gyárba. Ha ott megfelelt, s megérdemelte, elküldték az egyetemre, a gyár fizette. Utána köteles volt 5 évet a fizető intézményben dolgozni, de azután is szégyen volt elpályázni onnan. Igaz, előre kellett gondolkozni, a megfelelő szakközépbe kellett beiratkozni előtte. Mindenki szakközépbe szeretett volna bejutni (Amerikában meg mindenki sportzseni szeretne lenni).
-
-
Bizony. A "hüle" Ceausescu ezt meg is csinálta. Emlékszem: ha Németország bejelentette befogadási készségét egy németre, az mehetett. Egy munkás 8000 márka, egy mérnök 20000, egy orvos 26000 volt. (Adott időpontban) Ezt ki is fizették érte a németek, a kivándorlási kérelem letételének sorrendjében. Aki hamarabb menni akart, mehetett, de a "váltságdíjat" magának kellett kifizetnie magáért, mert a németek csak évi 100 000 embert tudtak vinni.
De nekünk is vissza kellett volna fizetni az utolsó fillérig az ösztöndíjat és az állami oktatási költséget, ha nem ültünk volna 3 évig ott, ahova kihelyeztek. Ültünk biza, mert nem volt pénzünk fizetni. S 3 évig amúgy is kevesebb fizetést kaptunk, hogy visszaszedjék rajtunk a költségeket.
-
-
Már-már vicces: a leggazdagabb európai országok rajtunk spórolják meg saját orvosképzésüket!
A labdarúgók átigazolásakor pl. viszonylag jelenős összeget kötelező juttatni a nevelőegyesületnek is - ez általában a vételár 5 %-a. (Most írták meg a sportlapok, hogy Dzsudzsák Balázs után a Lokinak 110 millió forint jár...) Ezt bevezetném az orvosok "átigazolásakor" is :-)
- ‹ Előző
- 1
- 2
- 3
- 4
- Következő >
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz