Magyarosi Árpád anyukája vagyok.

A fájdalmam mérhetetlen. Az én magányos székely fenyőm kidőlt, véglegesen.

Azt, hogy jó ember volt, senki sem vitatja, aki ismerte őt. Azt, hogy milyen mérhetetlenül naiv, idealista, álmodozó, tapasztalatlan volt, azt csak én tudom, be nem vallotta volna senkinek.

„Naa, anyuka, nem lesz semmi baj! Tudod: mi, székelyek mindent túlélünk, túlélők vagyunk!” – mondta, és megölelgetett mindannyiszor, amikor valami megoldhatatlannak tűnő problémánk volt. Mert ő sérthetetlennek és halhatatlannak érezte magát!

És ez eddig működött is, itt, az ismerős környezetben, de most túl messze távolodott tőlem ahhoz, hogy segítséget kérjen, hogy segítséget nyújthassak.

„Felnőtt ember volt, magának kereste a bajt”- mondják. Igen, ő döntött úgy, hogy elmegy oda, de nem meghalni ment! És vissza akart jönni, csak nem tudott! A gyerekkori barátja hívására indult el, akiben bízott, akinek vigyáznia kellett volna rá!

Mit mondhat egy anya a gyermekéről? Hogy ő volt a legszebb, a legjobb, a legokosabb, vagyis tökéletes? Jóindulatú, jókedvű, önérzetes, tehetséges? Hogy zenélgetett, énekelt, rajzolt, írt? Hogy vérbeli pedagógus volt? Hogy mindenről volt véleménye, és azt el is merte mondani?

Hogy szeretett élni?

Igen, ez mind ő volt. Még előtte állt az élet. Elvégezte a tanítóképzőt, és beiratkozott az egyetemre, pedagógia szakra, az első félévet sikeresen teljesítette is. Egy értékes ember volt, akire számítani lehetett, és akit ezen a tájon – Erdélyben és Magyarországon is – rengetegen szerettek.

Mennyire szerette, ha a középpontban volt, ha figyeltek rá! Mennyire örülne, ha most látná mindazt, ami érte történik! Hogy olyan sokan nézik a honlapját, hallgatják a zenéjét!

Nem ilyen véget érdemelt. Ilyen véget még egy bűnös sem érdemel!
Én most már csak abban reménykedhetek, hogy nem szenvedett sokat, mielőtt elment, és talán abban, hogy az igazságnak legalább egy kis része valamikor kiderül.

Örök fájdalommal:
Magyarosi Árpád anyukája

2009. április 24.