Mert nincs folytatás …

És ha nincs, mekkora lelki erő kell meghúzni azt a bizonyos képzeletbeli vonalat?

Napok óta kerülgetem ezt az antikváriumot.
Bánffy Miklós „Erdélyi történet” trilógia.
„Megszámláltattál”, „Híjjával találtattál”, „Darabokra szaggattatol”.
Kézbe veszem, lapozgatom, végigsimítom, visszateszem.
Milyen régóta keresem.
Költségvetésem mérlege igencsak ingadozik és józan eszem, az őszbe csavarodott augusztus kellemetlen hideg időjárása miatt valami meleg ruhanemű vásárlására ösztökél(ne).
Távol az otthontól, gyógy kúra Hévízen, hiányos csomagolás. Eredmény: vacogás. (Miért is mondták elődeink: reszketsz, mint egy úri kutya! Talán a nyírott bundájú kedvencek miatt? A falusi ember kutyája nem látott ollót.)
És ha holnap már nem lesz ott …
Döntöttem. Megveszem. Csuda jó érzés  a három gyönyörű kiadást kezemben tartani.
„ Nyolc év óta mindössze másodszor sikerült megszerezni. Tudom, hogy jó kezekbe kerül. Láttam hogyan vette kézbe.”- mondta a bolttulajdonos.
Szerzeményem boldog tudatában még kutakodtam egy kicsit a Márai könyvek között, amikor igényesen jól öltözött öregúr lépett az eladóhoz. Mindkét karjával könyöklős botra támaszkodott. Átnyújtotta névjegyét és arra kérte, látogassa meg otthonában. Teljes személyi könyvtárát szeretné eladni. Felkaptam a fejem, a boltos arcán kiült döbbenet igazolta: ugyanarra gondoltunk.
„De hát nincs senki a családban, aki örülne ennek a hagyatéknak és gondozásába venné?” – kérdezte.
„Nincs. Nincs folytatás. Sem a gyerekeknek, sem az unokáknak nem kell. Rendet szeretnék hagyni magam körül. Így talán több embernek is örömöt szerezhetek, ha a gyűjteményben rátalál valami ritkaságra”
Távozása után tudtam meg, ő maga is írt könyveket.
Bármi is volt az indíték: a tudatos, megfontolt készülődés az „eltávozásra”, vagy netán szerény nyugdíjának pótlása, akkor is óriási lelki erő kellett meghozni ezt a döntést.
Magamra gondoltam: hányszor vásároltam könyvet az összegyűjtött kifli pénzből. Az én nagyapám hagyatékából nem remélhettem ilyesmit.
Megpróbáltam elképzelni azt a napot, amikor a könyvek dobozba kerülnek. Nem az én tulajdonom volt, mégis összeszorult a torkom.
Magamhoz szorítottam megszerzett „kincseimet” még egy Máraival is megtoldva.
Mi is megérjük ezt? Az agyondigitalizált világ háttérbe szorítja (szorította!) az olvasás élményét? A jövő nemzedéke megfosztja magát a könyvek illatától, a lapozás zizegő hangjától? Az otthon melegségéhez nekem a könyvespolcok látványa is hozzátartozik …
Az elektronikus könyv sohasem pótolhatja azt a hangulatot, amikor egy esős, netán havas délutánon meleg plédbe burkolózva, lámpafénynél elmerülünk egy könyv, a leírtak szerint elképzelt világában. Halljuk, látjuk, érezzük, ha csak ideig-óráig, de „megszökünk” a mai felfordult értékű, néha érthetetlen világ elől.
És ez nagyon JÓ!