A kis fácska

A hüvelykujjnyitól éppen csak vastagabb kis fácska kölcsönkapott lombkoronájának szegényes maradványait unottan viselve mozdulatlanul, mondhatni egykedvűen állt a nagy fa árnyékában. Az ifjúkorában elszenvedett első igazi fájdalom, melynek során drasztikusan megfosztották saját lombkoronájától, majd egy másik fácskának a lombját ültették a helyébe, csak fizikai értelemben múlt el, a lelke soha nem nyerte vissza gyerekkorának üde, nemtörődöm vidámságát.

***

A kis fácska pár évvel ezelőtt bújt ki a magból, amit valamilyen láthatatlan kezek sok hasonló maggal együtt egy közös sorban vetettek el. A földből csaknem egyidőben kibújt sok apró magonc egymás mellett állt a vidám tavaszi szellőben, szinte ütemesen rezgő levél-fülecskéikkel próbáltak el-elkapni egy-egy foszlányt a messzi hegyekből érkező szelek suttogásából. Ezekből a suttogásokból megtudták, hogy a magvak, amelyekből kikeltek, valahonnan a hegyeken túlról, egy nagy-nagy erdőből – talán kerekerdőből, mint a mesében – származnak, ahol sok kis testvérkéjük maradt még ott, szabadon kikelve, elszórtan növekedve a nagy fákból álló rengeteg erdő hűvös sűrűjében. Őket viszont egy láthatatlan erő ide szórta el hosszú sorokban, egy napfényes, sík, bekerített kertbe, gondosan betakarva a sorokat lombbal, hogy a téli hideg ellen védve legyenek. Egyesek még örültek is ennek a gondoskodásnak, amit azzal háláltak meg, hogy mindjárt a hóolvadás után kidugták első hajtáskájukat a földből, majd mihamarabb igyekeztek szárba szökkenni és sudár, egyenes fácskává cseperedni. Nyár elejére, mint az iskolás gyerekek, úgy álltak sorban az ifjú csemeték egymást bíztatva, egymástól erőt nyerve a növekedéshez. Köztük volt ő is, bizakodva, hogy ha valaki kiválasztotta őt arra, hogy ne az erdőben, vadon nőjön fel, ezzel egy szép, szebb jövőt nyitott meg a számára. Biztosan bekerül majd valamilyen szép parkba, vagy nagy kertbe, és mindenki, aki arra jár, megcsudálja, hogy jé, milyen gyönyörű fiatal fácska, milyen szép levelei vannak. A kertész pedig laza talajjal, sok tápanyaggal és vízzel jutalmazza meg igyekezetéért, és ő nő, nő addig, ameddig csak bír, kétszer is túlszárnyalja az erdőben maradt társait, akiknek igencsak nyújtogatni kell gyökereiket és ágaikat, hogy sikeresen megküzdjenek a mindennapi táplálékért és fényért.

Már éppen kezdte kissé unalmasnak tartani a faiskola egyhangú, bár - valljuk be –állandó kényelmet és biztonságot nyújtó életét, amikor a sor elejéről hír érkezett arról, hogy elkezdték a csemetéket kiszedni és elszállítani valahova, valamilyen ismeretlen helyre. Kissé nyugtalanító volt ez a híradás, de mivel a kis fácska környezetében mindenki megőrizte a nyugalmát, ő sem izgult túlságosan. Még akkor is nyugodt volt amikor olyan kósza híreket hozott a szél, hogy egyes fácskákat, amelyek nem nőttek olyan szép nagyra, mint ő, vagy nem volt olyan szép egyenes a törzsük, mint az övé, a többiekhez hasonlóan kiemeltek ugyan az iskolából, de hosszabb-rövidebb vizsgálódás után félredobták őket, nem kerültek fel a teherautóra, amely a reményteljes jövő felé szállította a kiváltságos csemetéket. Másnap újabb hírek érkeztek, nem igazán nyugtalanítóak, de valami furcsa mégiscsak volt bennük. Azt rebesgették, hogy minden egyes csemete, aki megfelel a kiválogatás szigorú követelményeinek, kiváltságos jövő elé néz, de ahhoz jelentős változáson kell átesnie. Először is el kell ismernie, hogy jobb sors vár rá, mint az erdőben növő fajtársaira, testvéreire. Érdekes, eddig róluk, mármint az erdeiekről szinte senki nem beszélt. Az is nyugtalanító volt, hogy azoknak a sorsáról sem esett szó, akik nem feleltek meg a kiválogatás szabályainak, és így nem kerülhettek be a szép jövő felé igyekvő nagy többségbe. Igaz, ez utóbbi alapjában véve nem igen érdekelte, hiszen biztos volt magában és így biztos volt abban is, hogy ő tagja lesz a kiválogatottak büszke csapatának.

Harmadnap volt a nagy nap. Őt is elérte a kiválogatást végző emberek nagy kerekeken gördülő alkalmatossága, melyekre új életük első lépéseként felrakták azokat a csemetéket, akiket – vele együtt – elszállítanak majd valahová. Valami azonban nem tetszett neki, mégpedig az, ahogyan ez a nagy valami, az autó, vagy hogyan emlegették, gurult a sorok mellett. Talán azzal volt baj, hogy letiporta a sorok mellett növő gyenge szálú friss füvet, és láthatólag erre ügyet sem vetett. Jó, jó, nem facsemeték voltak ezek az ártatlan kis fűszálak, de mégis… Őt valahogy felkavarta a dolog. Amikor egyszer-egyszer hamarabb rázta le a korareggeli harmatcseppeket apró levélkéiről, mint a többi társa, és így testvérkéi közül nem volt még kihez szólni, a fűszálak zizegését, lágy suttogását hallgatta, amely úgy elzsongította, hogy ilyenkor szinte még visszaringatódott az álom mézédes mezejére, hogy aztán a délelőtti napsugarak simogatását már a teljes ébrenlét állapotában tudja majd élvezni. Bár nem értett minden szót a fűszálak suttogásából, mégis barátoknak érezte őket. Most meg tessék: jönnek ezek az emberek a guruló micsodájukkal, nekünk ígérik a hosszú, szép életet, a kis barátainkat pedig letapossák. Jó, jó, lehet, hogy csak füvek, meg vi