Volt egy álmom. Szép álom? Rossz álmom? - ki tudja…- döntsd el magad!

Furcsa érzéssel kezdődött, mintha elvitték volna az agyamat, mintha tudatom nem is a helyén lett volna. Testem valamiféle fura földi dimenzióban vergődött, eleinte nem láttam semmit, de később lassan megjelent a Földünk, amint a kozmikus térben lassan méltóságteljesen forog. Olyan szép kék-zöld helyenként felhőkkel takart, volt ilyen csodálatosnak még sohasem láttam, még űrfotókról sem. Ami rögtön feltűnt, a horizonton látható vékony légréteg, a glóbusz méreteihez képest agyamba villant. – Uram Teremtőm, mennyire védtelenek vagyunk! Néztem könnybe lábadt szemmel, úgy tűnt, mintha Gaia menyasszonyi fátyolba öltözött volna, s készülődne valamire. Vagy valahova?! Gyönyörködésem nem sokáig tartott. Amint fürkésztem végtelen teret, a horizont mögött, furcsa hatalmas alakzatokat véltem felfedezni, semmihez sem voltak hasonlíthatóak de mégis úgy éreztem ez a sokdimenziós hatalmas valami, mintha élne és figyelné fürkészné ezt a mi Földünket. Egyre csak növekedett, lassan körbevette a Földgolyót, s kezdett átváltozni. Már nem tudtam figyelni csak erre a növekvő megnevezhetetlen valamire, amelyik nem hasonlított sem űrhajóra, se Ufóra, vagy semmilyen általam ismert tárgyra. Nem hinném, hogy egy szuperlénynek feltétlenül szüksége volna arra, hogy technikai-tárgyi eszközöket, objektumokat használjon.

Csak mi emberek vagyunk ennyire a tárgyakhoz, gépeinkhez, vagyonhoz, pénzhez kötöttek.

Szörnyű érzésem támadt az amúgy is a testemtől szétválasztott tudatomban. Testem, amelyik a Földön maradt rettenetesen fájt, szenvedett kínlódott, a tudatom az értelmem a kozmikus térben próbálta felfedni mi is történik valójában. Már elveszett az előbbi csodálat és gyönyörűségérzet s helyét elfoglalta az aggodalom és a félelem. Közben tudatom kezdett hatalmába kerülni az egyre növekvő „Kozmikus szuper élőlénynek”. Már elmúlt a kíváncsiságom, kezdett hatalmába keríteni ez a sokdimenziós jövevény, lassan a félelmem is alábbhagyott, már nem szavakkal, fogalmakkal gondolkodtam, hanem érzeteket, benyomásokat fogtam fel, vettem át. Szinte már az agyammal láttam, s egyre több dolgot egyszerre. Láttam, amint a szuperlény homályos áttetszően világító alakzatból körbeveszi Földünket majd kristályos formákba megy át. Mivel én is már tudatommal láttam többdimenziósan, szinte azt pillantottam meg, amit csak akartam. Láttam a földfelszínt, a hegyeket-völgyeket, a városokat, bevillanva egy-egy város forgataga, embereket, jókat-rosszakat, halált-születést, minden egyre csak keveredett, s egyre nagyobb sebességgel. Félelmem az idegentől már elmúlt, de helyébe lépett a rémület, azoktól amiket láttam. Az emberfajtáimtól féltem! Éreztem, hogy a szuperlény azt akarja, hogy minden ember a Földön összekapcsolódjon egymással és velem is. Ilyet még sohasem éltem meg, vagy tételeztem volna fel, hogy létezik, nem volt ez más, mint maga a „Kollektív Tudatra ébredés”! Egyik ámulatból a másikba estem, már lassan nem is hittem hogy Én vagyok, hanem hogy MI vagyunk, s kezdtük érezni egymást, milliónyi-milliárdnyi emberi lény. Oly hatalmasra nőtt az erő, s már mindannyian éreztük, hogy mindez ami történik, mi értettünk van! Már mindannyian elfogadtuk, hogy ennek így kell lennie, s meg kell változnunk. Az időt már alig érzékeltük, de már nemcsak a jelenben éreztük magunkat, hanem a múltunkban is. Miközben a jóindulatú Szuperlény sziporkázó kristályaival átfogta már az egész Glóbuszt, szinte időtlenül lepergett előttünk az évszázadaink történelme. Láttuk a háborúkat, a pusztításainkat, a sok találmányt és intelligenciát, amit mind a pusztításokba helyeztünk be. De ami a legszörnyűbb volt, láttuk Földanyánk sebeit, amelyeket mi mindnyájan neki okoztunk, láttuk a vékonyka bioszférát, hogy szenved, hogyan pusztul, a felgyorsuló változásokat, amelyek bennünket is veszélyeztetnek.

Mi mindnyájan rádöbbentünk az elhibázott kollektív életünkre, az egész civilizációnk tömérdek sok bűneire, egymásra halmozott hibáira, megoldatlan problémáira, egymásnak okozott szenvedéseire. Mindnyájan ráéreztünk, hogy ez már nem mehet így tovább, s elfogadjuk, hogy megváltozzunk, s visszatérjünk a Földanyánkhoz, akinek az emlőit szívjuk már évezredek óta.

Hirtelen minden megszakadt, a Szuperlény a sok dimenzióival eltűnt. Felébredtem. Borzasztóan boldog voltam, éreztem ez nem volt hiábavaló, mától kezdve másképpen kell éljünk. Ahogyan a kollektív tudatban tanultuk, szerényebb életmód harácsolás nélküli munkamegosztás, fegyverek nélküli világrend, egymás megsegítése, sok szeretet, önzetlen életmód, a környezeti ártalmak felszámolása, lassúbb fejlődés, népek és csoportok felzárkóztatása. Mindez nem utópia, a kollektív tudattal és a lélekkel megvalósítható, erre csak az a bizonyíték, hogy egy magas fokú civilizációs szintet csak maximális együttműködéssel lehet elérni, mert nem vagyunk egyedül a Mindenségben.