Összeverődött a kis csapat, Ferike és két fiútestvére, s három elsőunokatestvér. Ők voltak a nagyfiúk a családból. Nagymamának tizenhét unokája, kilenc leány s nyolc fiú, csak kettő még alig jár. Előző vasárnap már megbeszélték az útvonalat, kikhez mennek. Sándor, a legidősebb közülük, ő vezeti a kis csapatot.

   Lányos házak, egyedülálló öregek, gazdagok, szegények voltak a listán, utoljára a plébános úr. Onnan mennek ministrálni az éjféli misére, mind a haton. Útban van mind a négy család, szüleik és nagybáttyáik, nagynénnyeik családjai s persze a közös nagymama a Szentódalba, de a többi nagyszülők is az Alszegen, a Malomnál, a Sóskút mellett és a Selyméken. Más és más házak a Köbölkútnál, a Golyásék utcájába, a Simonkútnál, a Csiszérek sánca alatt, a Tímárok utcájában és persze a Nagyutcán, meg a Gödörben és a Nagysikátorban.

   Előtte két vasárnap délután is gyakoroltak Ferikééknél mind a haton, mindenkinek meg volt a saját köszöntője, a közös kántáló utánra és megegyeztek a sorrendben is: első volt Ferike, mert ő soha nem félt, az utolsó Sándor, mert ő egy hangos ámmennel – két m-el ejtve – lezárta a kérő köszöntők sorát.

   Csordapásztorok midőn Betlehemben, csordát őríznek éjjel a mezőbe, éjjel a mezőbe,
   Isten angyali jövének melléjek, nagy félelemmel telik meg ő szívök, telik meg ő szívök.
   Örömet mondok, nagy örömet néktek, mert ma született meg a ti üdvösségtek, a ti üdvösségtek,
   Menjetek el most, gyorsan a városba, ott találjátok Jézust egy jászolyba, Jézust egy jászolyba.

   Elindulának és el is jutának, Szűz Máriának jó estét kivánnak, jó estét kivánnak,
   Isten titeket hozott Uratokhoz. de nem szólhattok mostan szent Fiamhoz, mostan szent Fiamhoz.
   Mert ő aluszik, nyugoszik pólyában, szénán bágyadoz a hideg jászolyban, a hideg jászolyban,
   Nem pihen ágyban, sem friss palotában, hanem egy jászolyban, romlott istállóban, romlott istállóban!

   Ámmen! – ez a közös ámen nagyon fontos volt, hiszen ez jelezte az ének végét, ezért kellett két m-el ejteni, ezután következtek a kérő köszöntők, amúgy mezőségi módra:

   – Eljött a Karácson borzos szakállával, fenyegeti Miklóst kétágú korbáccsal. Nem kell nekem korbács,
      csak egy darab kalács, ha nincs a konyhába, van a kamarába, jöjjön Mari néni tegye a tarisnyámba!
   – Kiskarácson, Nagykarácson, kisültek már a kalácsok, ha kisültek aggyák ide, többet nem is
      jövök ide!  – a Kiskarácsony az újévet jelenti a Mezőségen.
   – Karácsonba disznót öltetek, kolbászt májost tőtöttetek, engem asztalhoz nem ültettetek, azt a
      kutya mindeneteket. Lyukaggyon ki a zsebetek, hújjon ki a péndzetek, szeggyék fel az aprószentek!
   – Zörgetik a kócsot, pénzt akarnak adni, ha nem adnak Máriást, el se fogom venni! – a Máriás ezüst öt
      pengős volt a magyar világ alatt.
   – Betekintek az ablakon, málét látok az asztalon, nem kell nekem málé, legyen a gazdájé,
      nekem rétes: rongyos, nekem kalács: foszlós, hónom alá ide tér, tarisnyámba belefér!
   – Ez Karácson napja Pünkösdbe lett vóna, az én gyönge nyelvem, le nem fagyott vóna.
      De látom a háznak gazdáját, mint inti a lányát, hogy hozzon ki nékem, egy pohár pálinkát.
      Megiszom a pálinkát, beadom poharát, s örömmel köszöntöm e háznak gazdáját,
      mellette a ház gazdaasszonyát, hogy örömmel várják a kisded Jézuskát!

   Ámmen! - ezután következett az előszobába való beengedés a szemügyre vevés, a gyermekek kilétének a meghatározása és a legvégén az adakozás majd a búcsúzkodás.

   Az izgalom annyira lázban tartotta a kis csapatot, hogy észre sem vették, s már el is telt az este, pedig éjfél rendesen elmúlt, mire haza értek a kántálóból és az éjféli miséről. Csak otthon derült ki, hogy Jóska egyik lábára ráfagyott a cipő, mert egy helyen a nagy hóba, szekérnyom süppedésbe lépett és a bakancsa vizes lett, később megfagyott. Szerencsére a lába a mozgás miatt nem fagyott meg.

   Ferike új kabátja megégett a harangozóék Dániel kályháján, mert nagyon fel volt forrósodva, szinte piros volt a kemence. Mancikáéknál látták, amint Pista bácsi, az apja, viszi be a feldíszített karácsonyfát az előszobába és megsajnálták Mancikát, hogy neki nem hozott fát az angyal, ezért muszáj volt az apja hozza. Sanyi ugyan tudta már, hogy mi a dörgés az angyaljárás terén, de szülei kérésére, tartotta a titkot, hogy a kicsik ne csalódjanak.

   A „tarisnya” persze nem csak mondás volt, hanem mindenkinél ott lapult a zsebekbe, aztán ahogy háztól házig mentek, szép lassan megtelt, került bele fél kupa dió, piros alma, mézes pogácsa, diós kalács rúd, vegyesen, nagy ritkán egy-egy narancs vagyis fejenként pontosan kettő. Voltak helyek, ahol kaptak egy-egy lejt és két helyen hármat-hármat, de volt, ahol csak 25 banit, vagy semmit.

   Összegyűlt fejenként huszonnyolc lej, amiből nyolcat beadtak a közösbe és másnap pásztorok miséje előtt elmentek három elhagyatott házba, almával, dióval, mézeskaláccsal megrakott „tarisnyákkal”, bennük tizenhat lejjel, ahol egy-egy öreg néni lakott, itt este úgyis zárva lett volna a kapu. Ott a falról egy tálat leakasztottak és belé egy „tarisnyát” kiürítettek, a kántáló után. Ezeken a helyeken nem mondták el a kérő köszöntőket. Csak köszöntek: Dicsértessék a Jézus Krisztus – Békesség Istentől – Isten Áldja!

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2013. december 15.